Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség

 

 

Nincs többé haladék!

 

hogyan az ember egyre gyorsabban halad előre a korban, nemcsak éveket, hanem évtizedeket hagyva maga után, úgy szorongatják növekvő erővel adósságai. Közülük is legnyomasztóbb: a régóta tervezett, és mindig halogatott munka, a gyerekkorra, a szülőföldre való emlékezés. Magától értetődő kötelességnek, „édes tehernek” éreztem megírni azt a kis falut, amelyben születtem.

 

Csak néhány töredékre futotta. Az Andris unokámnak mesélt fügödi gyerekkori élményeimet, az igaz-meséket, sajnos nem rögzítettem. Már-már beletörődtem, hogy nem is telik többre erőmből, tehetségemből, amikor jött a nagy kihívás: az Encsi Füzetek sorozat legújabb kötete. A régi barát, a tanító cimbora, Gulyás János munkája: Abaújdevecser története. A könyv teljesen felkavart. Szorongásokkal telve, de szívesen vállaltam otthoni bemutatását. Gyönyörű találkozás volt ez a jól ismert könyvtárban a szülőfölddel, sok régi baráttal. A papírlapok ugyancsak remegtek a kezemben. Régen elhagytam ugyanis a valaha annyira kedvelt rögtönzést, reális megfontolás alapján feladtam az improvizácó szép, de veszélyes szabadságát. Előre megírom, gondosan javítom mondandóm szövegét. A különleges alkalom újólag figyelmeztetett.

 

A könyvbemutató hivatalos része után átmentünk Abaújdevecserbe, hogy találkozzam súlyosan beteg Terike nagynénémmel, aki már egyedüli képviselője édesanyám családjának. Józsi fia, akivel együtt éltek, vállalta a fuvarozást. Fájdalmas esemény volt. Azt mondta, hogy álmában mindig Fügödön jár, tapasztja a konyha oldalát. Sok mindent elfelejtett, de fügödi emlékei azonnal  előjöttek. Akkor még nem gondoltam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

 

Visszafelé jövet a sűrű hóesésben, lefelé a devecseri domboldalról, a már karácsonyra készülő színes villanyfűzérekkel megvilágított vasútontúli Encs látványa megfogott. Az új városrész képét mutatta. Talán először éreztem, hogy ez a régi falu igazi kisváros lett, s lehet, hogy az én városom is.

 

Barátaim, akik szintén erről a tájról jöttek, jól ismerik és szeretik ifjúságom helyét, szívügyüknek tartják Abaújt, barátságosan figyelmezetettek: te következel  fatornyos faluddal. Nagy Károly pedig, egyébként szikszói származék, a budapestiek borsodi baráti körének fáradhatatlan elnöke, az egyik rendezvényünkön már tényként jelentette be, hogy készül a sorozat újabb kötete Fügödről. S közben már nemcsak haladtam a nyolcvan felé, de meg is értem. Ez a könyörtelen tény, amely a vártnál jobban megviselt, rádöbbentett, hogy nincs több haladék. Az ügy komolyra fordult.

 

Második énem – a gunyorosabb, a kételkedőbb – persze jelentkezett. Ne légy naiv, ne hidd, hogy az otthoniak türelmetlenül várják a róluk szóló nagy művet. Kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Egyáltalán, kik emlékeznek még rád Fügödön? Talán néhány rokon, régi tanítvány. Olyan régen elhagytad őket. Amíg édesanyád élt, addig volt kitől kérdezni: hát a tanító bácsi, hát Bandika hogy van? De régen nincs már ő sem. Feleselek is ezzel az énemmel. Tudom, hogyne tudnám, de vannak biztató jelek. Akiknek odaadtam olvasásra az első munkapéldány vátozatot, őszintén örültek, lelkesedtek, biztattak a befejezésre. Akitől segítséget kértem, mindenki szívesen segített. Nekik köszönöm, hogy ennyire jutottam.

 

Gulyás János kedvezőbb helyzetben volt. Éveket töltött szorgos kutatással. Forrásokat kutatott fel, szakembere lett a helytörténeti kutatásnak. S mindehhez járult az a nagy előny, hogy egész életét otthon töltötte, pályáját a szülőföldön futotta. Hasonló munkára, monográfia megírására nem vállalkozhatom. Szerényebb vagyok. Csak arról próbálok számot adni, hogyan él szülőfalum emlékeimben. Milyennek látom az „én falumat”, gyerekkorom, ifjúságom szép világát? Milyen volt Fügöd a harmincas-negyvenes években az én szememmel nézve? Hogyan lett belőlem szülőfalum tanítója? Mit jelent nekem a tágabb  szülőföld, a falut körülölelő táj, Abúj és Zemplén hegyei, a Hernád völgye, az itt élő emberek, a táj szellemisége.

 

Ehhez igazítom munkám címét is. Diákkorom idején nagy divat volt lánykörökben az emlékkönyv. Azoknak adták oda beírásra, akiket érdemesnek tartottak megőrizni emlékezetükben, akiktől szívesen vettek egész életre szóló intelmeket, jó tanácsokat. Első helyre kerültek a szülők, testvérek, a kedvenc tanárok, őket követték a legjobb barátnők és a fiúk közül is néhány kiválasztott. Volt ezekben az emlékkönyvekben „tücsök és bogár", klasszikus irodalmi idézet és idétlen, suta szellemesség. Az volt a fontos, hogy a beírók magmaradjanak a rajongó leányszívben, az emlékkönyv lapozgatásával ébredjenek újra a régi szép emlékek. Legyen hát ez a munka is emlékkönyv: Fügödi emlékkönyv, a fügödiek emlékkönyve. Tiszteletadás és köszönet foglalata a családnak, amelyben nevelődtem, de távollétem idején is mindig támaszt jelentett. Örökségem és hagyatékom az utódoknak. Köszönet a falunak, családomnak, a rokonságnak, régi iskolámnak, a hajdani társaknak, barátoknak, mindenkinek, aki hatott  rám, akitől tisztességet, emberséget tanultam. Fogadják tőlem jó szívvel ezt a múltidézést. Emlékezzenek velem. Az abaúji környezet bemutatása, a tájban és történelmében való barangolás pedig legyen az abaúji örökség bemutatása. Együtt: Fügödi emlékkönyv – abaúji örökség.

 

Jobb lett volna korábban megírni, amikor még fürgébb volt a gondolkodásom, élőbbek az emlékek, könnyedén fogalmaztam. Amikor még kérdezhettem volna a régi paraszti világról mindent tudó apámat, a falusi asszony életét és sorsát jól ismerő anyámat. Jó segítség lenne, ha régi naplókat, jegyzeteket vehetnék elő.

 

Nem volt hozzá türelmem. Túlságosan igénybevett a „jelenidő” a maga aktuális feladataival, és a jövő is inkább foglalkoztatott. Történelemből az ország történelme, irodalomból az egész nemzet irodalma, és helyünk a nagyvilágban.

 

Mindennapos tennivalóim közé tartozott a Köznevelés szerkesztőségében is, az Oktatási Minisztériumban és a Tankönyvkiadónál is a szakma: a közoktatás, a pedagógia, az iskolák, a pedagógusok gondjai. Innen ered neveléstörténeti érdeklődésem, az országjárás, az iskolalátogatás szenvedélye. A helytörténet, a szülőföldismeret, – töredelmesen bevallom –, akkor még olyan távoli, öregkori feladatnak tűnt számomra.

 

Tollamat a szülőföld iránti szeretet vezeti, de viszolygok ennek hangoztatásától. A faluból elszármazottak rendszeres hazahívását szervező Simon Lászlóné Marinak mondtam is, hogy nem „elszármazott" vagyok, mert szívemben pesti lakosként is fügödi maradtam. A mai falu persze nagyobbrészt ismeretlen számomra. Régi lakóit, akik között felnőttem, szüleimet, rokonságom, barátaim, még hajdani tanítványaim egy részét is a temetőben találom. Érthetően ritkulnak a hazalátogatás alkalmai is.

 

Régen, amikor még a pályán voltam, többször is meghívtak az otthoni kollégák egy-egy pedagógus összejövetelre, hogy megbeszéljük a szakma valamely aktuális eseményét. Az egyik felejthetetlen tanácskozáson – Forrón tartottuk, Sváb Antal szervezte – kedves költőmet idéztem.

 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom…)

Ehhez a mostani alkalomhoz, koromhoz, de lelkiállapotomhoz is jobban illik Ady Endre költeménye: Haza megyek a falumba. Kedves verseim közé tartozott diákkoromban is. Gyakran szavaltam, teljes átéléssel, pedig akkor még ifjú voltam, otthon voltam, hűséges gyermeke a falunak.

HAZA MEGYEK A FALUMBA

 

Szigorú szeme meg se rebben,

Falu még nem várt kegyesebben

Városi bujdosóra.

 

Titkos hálóit értem szőtte

S hogyha leborulok előtte,

Bűneim elfelejti.

 

Vagyok tékozló és eretnek,

De ott engem szánnak, szeretnek.

Engem az én falum vár.

 

Mintha pendelyben látna újra

S nem elnyűve és megsárgulva,

Látom, hogy mosolyog rám.

 

Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el,

Békülj meg az én ős szívemmel

S borulj erős vállamra.«

 

Csicsijgat, csittit, csókol, altat

S szent, békés falusi hatalmak

Ülnek majd a szívemre.

 

S mint kit az édes anyja vert meg

Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,

Úgy alszom el örökre.

/Ady Endre/

 

 

Statisztika