Szülőknek az iskoláról

Petró András


Mindig tudtam, hogy nehéz műfaj a bevezetés, az előszó műfaja, de hogy ennyire megpróbáló, azt csak most érzem igazán, amikor már a harmadik változatát írom. Pedig olyan egyszerűnek látszik. Közölje a szerző röviden, de érdekesen, miért is írta meg munkáját, mire vállalkozott, mit szeretne elérni. Avassa be az Olvasót, keltse fel az érdeklődését, szerezze meg bizalmát, nyerje meg partnerének! Ehhez pedig személyes hangvételre, őszinteségre van szükség. Meg kell mondania, hogy milyen illetékesség alapján vállalta ezt a munkát, és meg kell azt is vallania, hogy mennyiféle buktatóval, gonddal, nehézséggel járt a gyakorlati megvalósítása, a „mű” elkészítése. De mindez a világért se legyen érzelgős! És megértést kérve ne folyamodjon eleve felmentésért, mert azt nem viseli el az Olvasó: A szerzőnek vállalnia kell munkája minden következményét: a kellemeseket és a kellemetleneket egyaránt.
Akkor hát kezdem a személyes közlendőkkel. Túl vagyok hetvenedik évemen, 1989 – től nyugdíjban. Egész életem, pályám konkrét feladataim az iskolához kötöttek, bár maga a „tanítás boldog időszaka” csupán a pályakezdés éveit jelentette számomra. A leginkább meghatározó két nagy időszak: a pedagógiai lapszerkesztés, majd rövidebb kitérő után a tankönyvkiadás. Ez az utóbbi munkásságom utolsó tizenhat évét jelentette.
Visszagondolva erre a múltra úgy érzem, örökké a mások írásait gondoztam, mások műveinek a megjelenését segítettem elő ilyen olyan minőségben és módon. Tévedés ne essék! Szívesen és örömmel tettem, de azért mindig élt bennem az a titkos vágy: jó volna egyszer megérni, hogy az én munkámat segítsék megjelenni az arra illetékesek. Ennek jött el most az ideje, s nem kell mondanom, hogy ez milyen jó érzést jelent. Az a tény külön is, hogy a lehetőséget éppen régi kiadómtól kaptam meg.
Minderre azt is lehet mondani, hogy az így szerzett illetékesség elavult. Hol van már az a világ? Hol vannak azok az iskolák, azok a pedagógusok, azok a tankönyvek? És hol van már az a szülőként szerzett tapasztalat, amelyre két gyerek iskoláztatásának évtizedeiben tettem szert az általános iskolától két különböző gimnáziumban és ugyancsak különböző egyetemen?
Lehet, hogy mindez inkább kolonc, hogy éppen ez az élettapasztalat jelenti a mai alkalmatlanságot. Akkor hát lássuk, milyen újabb indokkal szolgálhatok!
Először is az elmúlt nyolc évben Andris unokámmal újra kijártam az általános iskola nyolc osztályát. Csodálatos élmény volt! Ha tehetségem lenne hozzá, megírnám ennek a nyolc évnek a regényét Sajnos, erre semmi esélyem. A tanteremben persze nem voltam ott vele, de kísértem az iskolába, és bámultam utána hosszan, amint a csöppnyi gyereket elnyeli a hatalmas iskolakapu, beszippantja az iskola. És vártam őt, a kisiskolást sokszor, és hallgattam a beszámolóit, akkor még madárcsiripelő hangján. Jártuk együtt a környező utcákat.
Sétáltunk a parkban, csavarogtunk erre-arra, és megismerhettem a tanárokat, személyesen is sok osztálytársát. Ott voltam a megnyitó és záróünnepségeken, hallgattam az ünnepi beszédeket, szavalatokat. Sokat örültem vele, és sokat bosszankodtam ez idő alatt az iskola értetlensége, bürokratizmusa, a tankönyvek hibái miatt. Gyakran kellett bizony azt is hallanom egy-egy észrevételem, magyarázatom, tanácsom után, hogy „nem úgy van az már, nagyapa, mint a te idődben volt”. S bizony többször is volt igaza, mint ahogy azért időnként nekem is.
Adott ez a nyolc év a mai általános iskola megismerése mellett egy teljesen új élményt, új ismeretet is; a zenetanulás, a zeneiskola révén. Andris egyszer csak teljesen váratlanul bejelentette – negyedikes volt és egy télvégi csatakos nap soros sétáját tettük a valamikori Ludovika kertjében –, hogy beiratkozik a zeneiskolába, ahol gitározni fog tanulni. Az osztályból már négyen járnak és a tanár igen „jó fej”. Elámultam: A matematika iránti tehetségét tapasztaltam eddig nagy örömmel. Még hogy gitározni?! Kifejtettem, gyorsan és meggondolatlanul, hogy ennek semmi értelme, haszontalan időtöltés, inkább foglalkozna a matematikával és az angollal. Nincs itt helyem elmondani, hogy milyen érzést váltottam ki belőle értetlenségemmel, ellenkezésemmel. Úgy érezte, hogy nem hiszek benne. Azóta már sokszor vezekeltem ezért, hiszen nem csak ő, de magam is sokat nyertem ezzel a zeneiskolával, az ő zenetanulásával. Andris megtanulta értékelni az időt, háborog, amikor értelmetlen dologra kell elvesztegetnie, holott kellett volna az a gyakorlásra, megtanulta a céltudatosságot, a kitartást, a fegyelmezettséget, a kudarcok, a csalódások elviselését is.
Korábban azt hittem, hogy jól ismerem a pedagógusok minden rétegét, s íme, teljesen kimaradtak a zenetanárok, akik pedig sajátos színt jelentenek ebben a társadalomban, lévén maguk is előadóművészek. És van egy nagy lehetőségük: a tanórán kettesben lehetnek tanítványukkal. Csak ők ketten! A tanár teljes személyiségében a tanítványáé, csak ót hallgatja, egyedül őrá figyel, az ő egyéni fejlettségéhez, tehetségéhez igazodhat mindenben, a módszerek megválasztásával, stílusával, hangnemével. S ha a tanítvány tehetséges és szorgalmas, akkor mindkettőjük számára rövidnek bizonyul az óra időtartama, akkor mindketten boldogok. S azt is módom volt gyakorlatban tapasztalni, hogy annak az iszonyú kottamennyiségnek a memorizálása valóban transzfer hatású, és könnyebbé teszi a tanulást más tantárgyakban is.
Közben el kellett viselnünk azt a megpróbáltatást is, amely a hatodik elvégzése után következett be a hatosztályos gimnáziumba távozók kiválásával. Az osztály ezután már nem az, ami volt, elmentek azok, akik igazán ambícióval tanultak, a legjobbak. Az osztály megcsonkult, megsérült, s ezt nem is tudták kiheverni többé. Andris maradt, mert elkötelezte magát a zenével, s az erre való iskolába csak a nyolcadik után mehetett.
A másik friss tapasztalati forrást az a lehetőség adta, hogy a bekapcsolódtam a Budapesti Műszaki Egyetem Műszaki Pedagógiai Tanszéke által szervezett távoktatásos közoktatásvezető-képzésbe. Elsősorban a tananyagok, tankönyvek szerkesztése a feladatom, de megismerhettem a hallgatókat is, nézeteiket, mai gondjaikat, az iskolavezetés mai szépségeit és gyötrelmeit. Olvashatom a friss diplomamunkákat, hallgatom a vizsgabeszámolókat, amelyek ezen a szinten már inkább hasonlítanak a szakmai eszmecserére. Ugyancsak a tanszék jóvoltából, a műszaki tanárképzés keretében, konzulense lehettem több diplomamunkáját készítő kollégának, akik velem beszélik meg vállalt témájuk tervét, irodalmát, az elkészült részanyagokat. Mai pedagógusok, - életek közeli megismerésére adott ez alkalmat, sok kitűnő, igazi elhivatottsággal rendelkező pedagógusnak örülhettem.
Ez a két nagy forrás adta tehát az ösztönzést, a bátorítást számomra, S ezeket egészítették ki azok a tapasztalataim, hogy a szülők körében nagy a tájékozatlanság, gyakori a „rosszul tájékozottság”, szeretnének ezért több eligazítást kapni.
Többet akarnak tudni a mai iskoláról, a szülői feladatokról, az iskolával való kapcsolat lehetőségeiről, hivatalosabban „a szülői érdekképviseletről”, amely ma igazán rangos helyet kapott a közoktatási törvény paragrafusaiban.
Amikor egy szűkebb baráti, szakmai körben először adtam elő elképzelésem erről a könyvről, heves ellenkezést váltott ki belőlük. Óvtak tőle. . Úgy látták, hogy az idő erre alkalmatlan, hiszen minden a változás, az átalakulás állapotában van. Példának mindjárt a Nemzeti Alaptantervet hozták fel, amelynek a bevezetési idejéről alakult ki ismét heves csatározás. Ezeket a változásokat nem lehet könyvben követni.
Így igaz, de az idő alkalmasságára várni hiábavaló dolog. Ki tudja azt megmondani, hogy éppen most van itt az alkalmas idő?! Az időről én inkább úgy gondolkodom, hogy éppen most szükséges a segítség, a tájékozottság, az eligazodás, a cselekvés. Ha olyan kevés a gyerek iskoláinkban, mint azt a tények mutatják, akkor a családnak – és az egész társadalomnak! – mindent meg kell tennie azért, hogy közülük egyetlen egy se kallódjon el, hogy minden gyerek olyan iskolában tanulhasson, amely legalkalmasabb a képességei fejlesztésére, olyan képzésben részesüljön, amely a legtöbbet tudja nyújtani neki.
Minden felmérés, elemzés – és személyes tapasztalat is – azt mutatja, hogy a munkanélküliek között elsősorban alacsony képzettségűek találhatók, hogy a képzetlenek a legsérülékenyebbek, a leginkább kiszolgáltatottak. A gyerek jövője miatt, a gyerek esélyeinek növeléséért kell hát gondoskodnunk arról, hogy minél magasabb képzettséggel rendelkezzen. Ez az élet parancsa, ez a szülői felelősség, a szülői kötelességteljesítés íratlan törvénye. A diplomás szülők ezt már jól tudják, s anyagi helyzetüktől függetlenül mindent megtesznek azért, hogy a gyerek minél jobb iskolába járjon, hogy nyelveket tanuljon, sokoldalú képzettséget szerezzen.
Meg kell ezt tanulniuk a nehéz anyagi körülmények között élő, alacsonyabb képzettségű szülőknek is! És meg kell tanulniuk azt is, hogyan lehet ehhez társadalmi támogatást szerezni, saját erőforrásokat előteremteni, családi üggyé tenni. Ahogyan tette ezt annak idején édesanyám is az én továbbtanulásom érdekében. S ha a szülők tudják, hogy mi mindenhez van jogosultságuk, hogy a megfelelő iskola hiányát például kiegyenlíti a kollégiumi elhelyezés lehetősége, akkor ez már nagy segítség számukra.
Valamikor régen, gyerekkorom és ifjúságom idején a falusi tanítók, lelkészek voltak azok, akik felhívták a szülők figyelmét: ezt a gyereket taníttatni kell, mert tehetséges, vétek volna itthon tartani. Ma minden szülőnek azt kell mondanunk, hogy a gyerek helye az iskolában van, lehetőség szerint minél hosszabb ideig, s lehetőleg úgy, hogy használja is ki, tanuljon meg mindent, és nem az iskola kívánságára, hanem saját érdekében, saját boldogulására. Ha ez a könyvecske valamit segít ebben, akkor már megérte a megírását, a kiadását.
Arról, hogy mit tartalmaznak a könyv lapjai, részletes tájékoztatást ad a tartalomjegyzék. Ezt feleslege dolog megismételni. Arról viszont szólnom kell, hogy végül is milyen műfajba tartozik, az olvasó, hogyan, mire használhatja. Szerkezete azt mutatja, hogy tankönyvnek készült. Erre utal az a tény is, hogy a fejezeteket leckéknek nevezem, hogy a leckék után, mint a tankönyvek törzsanyaga után mindig következik kiegészítő anyag is. Ezek szövegrészletek, nagyobbrészt a közoktatási törvényből. Mit akartam ezzel a száraz, nehezen olvasható törvényrészletekkel? A szülők számára legfontosabb paragrafusok olyan együttes közreadását, amely nem egy-egy kiemelt pont idézése, mert az egymást kiegészítő, egymáshoz tartozó paragrafusok jelentik a tényleges eligazítást. S azt is szerettem volna, hogy ismerkedjen, barátkozzon a szülő a törvény hivatalos, precíz szövegével és bármikor elővehesse, tanulmányozhassa az őt leginkább érintő rendelkezéseket. A kiegészítő részben találhatók a könyvajánlások is. Ezek pedig nem egyszerű reklámként, inkább annak bemutatására, hogy milyen sokszínű és érdekes az a kínálat, amely rendelkezésünkre áll, csak egyetlen kiadó jóvoltából is.
Mindezek ellenére könyvem inkább ismeretterjesztő munka, amely több szabadságot enged meg, mint a tankönyv, a szakkönyv, a kézikönyv. A stílusban is, az ismeretanyag válogatásában is Nyugodtan megtehetem például, hogy a többnyire egyes szám első személyből csak úgy átmenet nélkül áttérjek a többes szám első személyre, azt jelezve, hogy most azonosulok a szülőkkel, mintegy az ő nevükben beszélek. Vagy estenként az ismeretközlő stílust felváltsa a személyes élmény, a publicisztikai hevület. Sajnos a szükségesnél többször olvasható ebben a szövegben a „kell” szócska, holott távol tőlem minden olyan szándék, amely kötelező előírásokat kívánna közreadni.
Az itt olvasható „kell”- ek gyűjteménye inkább az általánosan képviselt nézetek ajánlását jelenti, amelyek megfontolásra, meggondolásra érdemesek, s ezek eredményeként találnak elfogadásra vagy elutasításra. A szövegből viszont egyértelműen kiderül, amikor kategorikusan fogalmazok, mert az a véleményem, hogy ebben vagy abban a dologban nem lehet engedményt tenni, hogy az ilyen-olyan magatartást véteknek tartom.
Gyakran idézek másokat, a neveléstörténet klasszikusait és mai szerzőket, ezzel is az ismeretterjesztést kívánom szolgálni, íme milyen sokan voltak és sokan vannak most is, akikre oda kell figyelnünk, akik segítséget nyújtanak az eligazodásban. A neveléstörténet fontosságára, nagy érdemére külön is szerettem volna bizonyítékkal szolgálni. Azt is remélem ezektől az általában rövid idézetektől, hogy változatosabbá, élvezhetőbbé teszik a könyv előadásmódját, a szerző stílusát. Én újra gyönyörűségem leltem több ilyen szövegrészben is. Más idézetek viszont éppen azt jelzik, hogy a szakirodalom hogyan fogalmaz bizonyos tételeket a maga szakmai nyelvén.

Tisztelt Olvasó! Kedves Iskolásszülő!

Javaslom, hogy ezt a tankönyvi utánzást, a közreadott „leckéket” tekintsük közös játéknak. .Játsszuk azt, hogy beültünk a „szülők iskolájába” és ott veszünk néhány órát „iskolaismeret”-ből. Ezekből a leckékből nincs feleltetés, nincs osztályozás, azt az élet végzi el, amikor a gyakorlatban értékeli szülői magatartásunkat.
Amikor átnyújtom a nyilvánosságnak szerény munkámat, abban a reményben teszem, hogy valóban segítségére lehetek a szülőknek törvény adta jogaik és kötelességeik gyakorlásában, a család és az iskola harmonikus együttműködésének alakításában, erősítésében. Ugyanakkor olvasásra is alkalmas, netalán még olvasási élményt is jelentő könyvet adok a szülő, az érdeklődő olvasó kezébe. Lám, hogy elragadja az embert a képzelet, az örök remény! Azt is szeretném természetesen, hogy ebben az iskola egyetértését és támogatását megnyerjem, hogy a pedagógusok nyugodtan ajánlhassák a szülőknek.

1997. április
A szerző


Tartalom
Bevezetés
Első lecke: A családról és a családi nevelés első szakaszáról
Második lecke: Az óvodától az iskoláig
Harmadik lecke: Az ismerős iskola ismeretlen világa
Negyedik lecke: Mit kell tudnunk az iskolarendszerről?
Ötödik lecke: Ismerkedjünk a közoktatási törvénnyel!
Hatodik lecke: A család és az iskola együttműködése
Hetedik lecke: A pályaválasztás nagy lehetősége
Nyolcadik lecke:34 pontban a törvény újdonságairól

Statisztika