Petró András

Volt egyszer egy tanítóképző

Késői köszönet tanítóképzős tanáraimnak,

akik tanítóvá neveltek

Az 1941/42. tanévben lettem a Miskolci Evangé-likus Tanítóképző és líceum növendéke. Itt szerez-tem tanítói képesítést 1946 júniusában. Képzőnk elődje Nyíregyházán 1847. október hó első napján nyitotta meg kapuit. A szabadságharc azonban elvitte az igazgatóját, és a növendékeit is. 1869-től anyagi nehézségekkel küzd. 1873-ban Eperjesre költözik, ahol a kollégiumtól termeket kap, megkapja használatra a szertárakat is. 1900-ban már négy évfolyamú, és a jövő is szépnek látszik, mert az egyházmegye alkalmas telket vásárol “a város előkelő helyén, a Kassai Úton”, a kormány az építkezéshez segítséget ajánl. De jött a világháború, az építkezés elmaradt. Új határokat húztak a győztesek, a képzőnek ismét költöznie kellett, ezúttal Miskolcra, ahol a rendelkezésükre bocsátott elemi iskolai termekben kezdhette mag működését a most már öt évfolyamú intézmény. 1928-ban épült fel a kétemeletes modern iskolaépület, a régi elemi iskolát pedig internátussá alakítják át. “Ma teljesen felszerelt és berendezett intézettel, internátussal, köztartással és az 1937-ben megépített és modernül felszerelt tornateremmel szolgálja a tanítóképzés magasztos ügyét.” – olvasom az évkönyv történeti ismertetőjében. Az iskola rövid idő alatt tekintélyt szerzett magának, a város egyik fontos kulturális intézményévé fejlődött. Az intézet növendékei ekkor munkások, parasztok, kishivatalnokok gyerekei Miskolcról és környékéről valamint Békés megyéből. Ők voltak a kollégisták, származásuk szerint szlovákok. A vidékiek vonaton, kerékpáron jártak be. Az az öt tanév, amit az iskolában töltöttem nemzeti történelmünk egyik legnehezebb időszaka, s ahogyan közeledtünk tanulmányaink befejezéséhez, úgy lett egyre nehezebb, megpróbálóbb.

   Tudom, hogy a régi iskolára emlékezve megszépíti azt, hogy ugyanakkor az ifjúságra emlékezem, az ifjúság egyszeri, soha vissza nem térő csodáira, a lobogásra, a reményekre, az ábrándokra. Ezt beszámítva is azt vallom, hogy ez az iskola biztonság volt a számunkra, védelmet nyújtott egy állandóan fenyegetett, kegyetlen, háborús világban. Tanáraink ilyen nehéz helyzetben is tudták a dolgukat, gondolkodásra, nyitottságra, mások megbecsülésére, a tanítói magatartásra, a hivatásra neveltek. Türelemre is, hogy egyszer vége lesz ennek a szörnyűségnek, hogy mi már majd békében taníthatjuk majdani tanítványainkat. Ki, ki a maga egyénisége szerint, de egyetlen kivétellel, mindegyik az igaz emberi értékek mentén. Jó volt ebben az iskolában növendéknek lenni. Büszkék voltunk rá, hűséges fiai voltunk, hálás tanítványok. És ezt a légkört tanárainknak köszönhettük. Amikor bemutatom őket, zavarban is vagyok. Tudok-e igazságos lenni? Lehet-e egyáltalán igazságos a diák tanárával szemben? Megpróbálom. De az sem tanulságok nélkül való, hogy milyennek látja a régi diák, hajdanvolt tanárait. A kor jellemzésére, tanáraink társadalmi, szakmai tevékenységének bemutatására évkönyvünk tárgyilagos adatait használom fel. Íme: a testület.

 

Molitor Gusztáv

igazgató úr, szakjai: mennyiségtan, természettudományok, torna. Ez utóbbi szakján mindig csodálkoztunk is, sehogy sem illett az alkatához, a méltóságához. Szolgálati éveinek száma ekkor már 35 év. Teljes egészében ebben az intézetben, így ő volt az egyik megszemélyesítője intézetünk múltjának, örökölt szellemiségének. Ránk azonban már kevéssé hatott. Az igazgató úr csak az utolsó évfolyamon tanított, tanárként ezért nem is ismertük. Valahogy nem tőle vártunk eligazítást, inkább a fiatal tanárokra figyeltünk, ők jobban meg-érették problémáinkat. De tekintély volt. Ha végigment a folyosón, ha az épületben levő lakása közelében voltunk, önkéntelenül is csendesebbek lettünk.

   Az 1945/46. tanév szegényesebb évkönyvében olvasom a hazatért tanárokról, hogy „Hazatért Molitor Gusztáv igazgató is, 1945 májusában, de igazolási ügyének befejeztéig szolgálatát nem kezdhette meg.” Az iskolában nem láttuk többet, senki sem beszélt róla, az bizonyos, hogy aktív pályafutását befejezte.

   Társadalmi, irodalmi működése: A miskolci ev. egyház tb. h. felügyelője, Miskolc thj. város törvényhatósági bizottságának és közgyűlésének választott tagja, a miskolci tankerület Közoktatási Tanácsának tagja, az egyetemes egyház presbitériumának póttagja, az egyetemes tanügyi bizottság tanítóképző-intézeti előadója, a hegyaljai ev. egyházmegye számvevőszékének világi elnöke, a MOVE miskolci társadalmi és sportegyesület alelnöke, a Gárdonyi Bajtársi Egyesület magisztere. Több intézet és egyesület igazgatósági, felügyelőbizottsági, választmányi és rendes tagja stb.

 

Becht József

a magyar nyelv és történettudomány tanára, diákok közötti nevén Jóska bácsi, nekünk éneket és zenét tanított. Ő ugyancsak a múltból jött tanár, hiszen szolgálati éveinek száma szintén 35 év, amikor tanítványa lettem. Jól megtermett öregedő férfi, aki jóindulatúan néz le tanítványára. Arca erős, karakteres, inkább szögletes, magas boltíves homlokkal. Kitűnt sokoldalúságával, szinte mindenhez értett, akár a valamikori híres polihisztorok. Okos, bölcs, bizalmat keltő tanár, akire fel kell nézni, aki tiszteletet áraszt maga körül. Neves karnagy, a városi hangversenyeken orgona és zongoraműveket adott elő, férfi és vegyes énekkari műveket írt. Egy-egy mondata, utalása, felemelt hangsúlya mindig elégséges fegyelmező erővolt. Őrá emlékezve eszembe jutnak órái, ahogyan bemutatta, hogyan is kellene ezt a darabot játszani. És eszembe jutnak a nyilvános iskolai ünnepségek is, amelyek éppen nagy nyilvánosságukkal okoztak izgalmat, szorongást. Az ő biztonsága, nyugalma ránk is átragadt, így csak az amúgy is szükséges izgalom maradt meg segítségként. A sikernek mi nagyon örültünk, ő természetesen fogadta, arca sem rezzent. Az 1941/42. tanév évkönyvében olvashatjuk: „Március 15-én délelőtt 11 órakor nagy és előkelő közönség előtt tartottuk meg a Koronaszálló nagytermében az emlékünnepélyt a legteljesebb siker jegyében.”  Azt is  tőle  tanultunk, hogy a siker: múló  dolog, minden  alkalommal  újból  meg kell küzdeni érte. Egyszer valamit el kellett vinnem a lakására, rettentő zavarban voltam, amikor egy szál alsónadrágban fogadott, teljes természetességgel. Megbízott igazgatóként ő búcsúztatott bennünket a ballagási ünnepségen. Olyan beszélgető stílusban, kedvesen, apai módon mondta útravaló, okos tanácsait. Vissza-visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy, hova sietnek, miért sietnek? Igaz, hogy eljött az idő, az iskola útra bocsátja tanítványait, de már tanítókhoz illően búcsúzzanak, gondolkozva, méltósággal.

   Társadalmi és irodalmi működése: A miskolci tankerület tanítóképző-intézeteinek tanulmányi felügyelője a német nyelvből. Az ev. egyháztanács tagja. Az egyetemes liturgiai bizottság tagja. A hegyaljai ev. egyházmegye világi főjegyzője. A miskolci ev. vegyes kar karnagya.

 

Lehoczky Egyed

képesítése szerint nyelv- és történettudomány szakos, de nekünk a neveléstudományi tárgyakat tanította, a tanítási gyakorlatokat vezette. Szolgálati éveinek száma 29, ő is a múlt képviselője, az idősebb nemzedék tagja. Diákok közötti neve „Apa”, ez mutatja habitusát, személyiségjellemzőjét is. Igaz, hogy ez az apa távolságtartó, nem könnyen barátkozó. A katedra ad számára biztonságos terepet, ott érzi jól magát, ritkán lép le diákjai közé. De mindenkit meghallgat, igazságos, megbízható, nincsenek hangulati kitörései. Szaktárgyait kiválóan tanítja, különösen a lélektant. Előadásai világosak, érthetőek, de szárazak. Néha bizony unalmasak is. Szigorúan feleltet, ő még a klasszikus fenyegetettséggel használja a tanári noteszt. Tűnnénk is el az előttünk ülő mögött, ahogyan azt a diákhagyományok, a beidegződések előírják, de sorra kerülünk, megfejthetetlen logika alapján.

   Társadalmi, irodalmi munkássága: A miskolci ev. egyházközség tb. főjegyzője, a hegyaljai ev. egyházmegye tanügyi bizottságának tagja, a miskolci Luther Szövetség jegyzője, a Tkp. Int. Tanárok Orsz. Egyesületének és az Evang. Tanáregyesületnek tagja. „A népiskolai evangélikus keresztény vallástanítás módszere” címen az evang. egyházmegyétől engedélyezett tankönyvet írt. Cikket írt az „Evangélikus Népiskolá”-ban és a „Lelkipásztor”-ban.

 

Remete Márton

a művészeti és mértani rajz tanára, a fiatal tanárnemzedék tagja. Szolgálati éveinek száma 1941-ben mindössze négy év. Rajzot és kézimunkát tanított, ezek a tanítóképzőben akkor fontos tantárgyak. Furcsa ember volt. Alacsony, de felsőtestben rendkívül izmos, erős és erre rendkívül büszke, tekintete hol gunyoros, hol villámló, ritkábban megértően meleg. Különösen az elsősökkel rendkívül szigorú, nagy fegyelmet követelő tanár, mert „be kell törni a csikókat!” Attól sem riad vissza, hogy békaügetésben járassa körül növendékeit az udvaron. Később enged a gyeplőn, közelebb enged magához, felnőttként kezel. Ekkor már „Marci bácsi”. Nem hagyja félrevezetni magát. Átlát a szitán, azzal a csalafinta kifogással nem enged el óráról, hogy „kórházba kell menni édesanyámat  meglátogatni”,  de azzal a  vagány kéréssel, hogy feltétlenül találkozni kell a kislánnyal, azzal igen. Így hát hasonló, őszintének tűnő indokokat találunk ki. Ez tetszik neki. Mindent elolvas, irodalmat, tudományos munkákat, politikai, filozófiai műveket, hatalmas könyvtára van, hogy mikor fest, az titok marad. Órái jelentik a legnagyobb élményt. Már az is változatosság, hogy elvonulunk a rajzterembe, hogy rajzállványokhoz ülünk. Két órája van egymás után, hogy nyugodtan lehessen dolgozni. Előtte jövés, menés, munkaeszközök kiadása, a feladat megbeszélése, kellemes munkazaj. Külön feladatokat adott a tehetségesebbeknek, és külön foglalkozott Dargai Attilával, akire azután az életben méltán lettünk büszkék, hiszen országos hírre tett szert. Akkor még csellózott is, megosztotta magát a művészetek között. Igazi nevelésünket a munkaközben tartott előadásai jelentették. Ezek jobbára művészettörténetiek, festészetről, képzőművészetről. Tátjuk a szánkat, hiszen annyira távoliak ezek a mi tapasztalatainktól, és ő sokat utazott, ismeri a híres múzeumi gyűjteményeket, sok titkot tud egy-egy nagy művész életéről, munkásságáról. Még ettől is izgalmasabbak a szabadelőadásai, amelyek egyáltalán nem kötődtek tárgyaihoz. Ezek jórészt rólunk szóltak, a diákról, a kamaszról, fiúk és lányok kapcsolatáról, barátságról, diákszerelemről: diák az iskolában, a családban, a színházban, a kiállításon, a kiránduláson, meddig illik maradni a vendégségben, hogyan kell ott viselkedni. Magunkra ismertünk gyakorta, ostobaságainkra, tudatlanságunkra, de hiszen minderről többségünk csak az irodalom révén szerezhetett ismereteket. A kollégiumból evőeszközöket hozatott fel a terembe és megmutatta, hogyan kell a kést, villát használni, evés közben a könyököt leszorítani. És beszélt a körülöttünk levő világról is, a háborúról. Nagy megdöbbenésünkre bebizonyította nekünk, hogy a németek elvesztik a háborút. Tette ezt akkor, amikor azok már Moszkva elfoglalására készültek. Adatokat írt a táblára: miből mennyit termel a Szovjetunió és szövetségesei, mennyit Németország és szövetségesei. A kettő összevetése a bizonyíték. Azóta is beleborzongok, hogyan volt rá bátorsága, hogy mert így megbízni bennünk. Ő tanított meg bennünket arra, hogy mindent kritikával kell fogadni, azért van fejünk, hogy gondolkozzunk. Mindig vizsgáljuk meg, ki mondja, hova tartozik, aki mondja, milyen érdekeket képvisel. Ő ugyan sohasem volt tanító, mégis felkészített bennünket arra is, hogyan kell majd új munkahelyünkön elindulni, mit jelentenek a társadalmi kötelezettségek, a falu hierarchiája, mi az, hogy vizit. Arra is figyelmeztetett, hogy a különböző érdekcsoportok be akarnak majd vonni saját csapatukba, ne hagyjuk magunkat, őrizzük meg függetlenségünket. Azt is mondta, hogy vigyázzunk, mert mi már partiképes fiatalemberek vagyunk, akire a lányos mamák kivetik majd a hálójukat, akik sokféle praktikával fogják meg a gyanútlan, idealista, ifjú tanítót. De ő vigyázott a prepáira akkor is, amikor azok (én otthon éltem ezt meg a falumban) a németek megszállása miatt tüntetni akartak. Gorombán megtiltotta ezt az „ökörséget”, mondván, örüljenek, hogy megúszták, most már hamarosan vége ennek az őrületnek, fejezzék be az iskolát és tanítsanak. Csakugyan vége lett. Ő sajnos nem úszta meg. Elvitték. Valahol Ausztriában halt meg.

   Társadalmi és irodalmi működése: Az Országos Evangélikus Tanáregyesületnek, Tanítóképző-intézeti Tanárok Országos Egyesületének, Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének tagja.

 

Lajos Árpád

a nagy humanista tanár, a néprajz kiváló tudósa, magyart és németet tanított szakképesítése szerint. Egy időben kerültek az iskolába Remete tanár úrral. Ők az ifjú nemzedék, „új időknek, új dalaival”. Vékony, középtermetű, mozgékony, csillogó szemű, akkoriban szokatlan szakállviselettel, mintegy tudósi mivolta jelképeként. Ő nem titkolta, hogy szeret bennünket, hogy fontosak vagyunk a számára, hogy minden ambíciója: irodalmat értő- szerető tanítókká nevelni bennünket, akik azután maguk is képesek ugyanerre iskolájukban. A falut jobban ismerte, mint faluról jött diákjai, hiszen mi nem vettük észre azokat az értékeit, amelyek gyűjtésére, feldolgozására ő tudományos eszközökkel vállalkozott. Szerette a falusi embereket, könnyen tudott velük szót érteni, bár néha itt-ott kissé „habókosnak” vélték. Németül nem tanultunk meg tőle. Megelégedett az olvasással, a fordítással, a beszédet nem igen forszírozta. Elfogadta, hogy nem szeretjük a németeket. Arról sem igazán tudott meggyőzni bennünket, hogy milyen nagy hasznunkra lesz majd a német tudásunk Makkoshotykán, ahogy jövőnk színhelyét emlegetni szoktuk. Az irodalom, az már igen! Ott már elemében volt. Lelkesedett, lobogott, szárnyalt a költőkkel, ragyogott, amikor egy-egy jó dolgozatot olvasott. Szívesen olvasta próbálkozásainkat, az irodalmi önképzőkör nagy viták színhelye volt. – Ho-hó! Ez már valami, itt tehetség mocorog – mondta boldogan. Kiemelkedő események a szavalóversenyek, ezeken szerezhetett babért az is, aki esélytelen volt a sportversenyeken. Lajos tanár úr mindig mosolygott és őszintén, igaz derűvel, amit időnként felváltott jókedvű, hangos kacagása. Olyan szívből jövően tudott kacagni! Megértő volt és engedékeny is. Talán engedékenyebb a kelleténél. Nyugodtan fel lehetett állni óra előtt, hogy: tanár úr kérem nem tudtam mára készülni, ilyen és ilyen ok miatt. Mindig elfogadta. Kissé kedvetlenül ugyan, de szakállát simogatva azt mondta: jó, jó kedves, de azért légy szíves pótoljad kedves. És ilyenkor nem hívott ki a következő órán sem, nehogy azt hidd, nem bízik benned, ellenőrizni akarja, csakugyan pótoltad-e. Modern volt, korszerű volt a tananyag kezelésében is, eltért a tantervtől, a tankönyvtől. Ha valaki hozott egy újonnan megjelent könyvet, egy új verset, akkor az került terítékre. Kedvence volt Ady Endre, az lett nekünk is, őt szavaltuk leggyakrabban. A kötelező klasszikusok mellett megismertük a kortárs irodalmat is, Szabó Lőrincet, Sinka balladáit, Illyést és a többieket. Azóta sem jutok nyomára, vajon miért maradt ki József Attila, miért nem esett egyetlen szó sem róla. Könyvet adott a kezünkbe. Végigsétált velünk a város Fő-utcáján, meg lehetett vele beszélni a kislányt is, az aktuális szerelmet. Meglátogatott otthon is, ámulatba ejtve a szüleimet közvetlenségével, udvariasságával, az otthonossággal, ahogyan paraszti otthonunkat felmérte, dicsérte. Hát ilyen tanár volt Lajos Árpád, de ettől is jobb, csakhogy azt nem tudom elmondani. Az intézet megszűnése után muzeológus lett a Hermann Ottó múzeumban, s ott sem alábbvaló, mint a képzőben.

   Társadalmi és irodalmi működése: Folklorista. A Magyar Néprajzi Társaság rendes tagja, az „Etnographia” c. évnegyedes folyóiratának munkatársa. (Cikkei: A barkó népelnevezés magyarázata; Nótás gyermekjátékok Domaházán;  A régi ló-bál Domaházán.) Régebbi gyűjtéseiből könyvet írt „A magyar nép játékai” címmel (Franklin társulat,1940.) A Fiatal Magyarság miskolci csoportjának kötelékében a borsodi-miskolci Munkás- és népfőiskolai tanfolyamokon előadást tartott. Az Országos Evangélikus Tanáregyesület tagja.

 

Raisz Iván

a mennyiségtan és fizika tanára, nagy sakkozó és turista. Kinézetre pontosan olyan, amilyennek mostanában is ábrázolják a mérnököket, a természettudományi tárgyak tanárait. Vékony, középmagas, jól szabott öltönyében rokonszenvesen elegáns, hiányzik ugyan a tüske bajusz, de hátra fésült frizurája mindig ápolt. A szemüvege külön hangsúlyt ad tudós mivoltának. Szigorú, de azért valami mosolyféle mindig bujkál az arcán. A szeme pedig csillog és villog, szinte átlát rajtad, nem rejtőzködhetsz előle. Fő helye a katedra, leginkább a tábla előtt krétával a kezében, és látható élvezettel vezet le valamely matematikai tételt. Őt nem lehet eltéríteni az óra menetétől. Hiába találunk ki ilyen-olyan eseményt, amit meg kellene beszélni, röviden előadhatjuk ugyan, de a válasza az, hogy jó, rendben, majd óra után megbeszéljük. Csak hát óra után már nem olyan fontos az ügy. Szerencsére voltak néhányan az osztályban, akik követték, akik együtt dolgoztak vele, voltak jó sakkozóink is. Ambícióját kiélte abban, hogy őket sarkallta, hogy külön feladatokkal látta el őket, s a többségnél megelégedett a szerényebb teljesítménnyel is. Azt persze szigorúan megkövetelte, amit majd tanítanunk is kell. Abban is olyan igazi tanártípus volt, hogy mindenben rendet tartott maga körül és ezt tőlünk is megkövetelte. Igen, ő a pedáns tanár példája, de nem a szórakozott, feledékeny fajtából, mindet számon tart, mindenre emlékszik. A dolgozatírást előre bejelentette, a következő órára kijavítva hozta is azokat. Mielőtt kiadta, röviden értékelte az osztály teljesítményét. A kis falusi iskolából, és a magántanulásból hozott hiányaim leginkább a matematikában mutatkoztak meg. Ezt tudtam legnehezebben pótolni. Nem is kínozott vele. Másodéves koromtól már nem hívott ki a táblához felelni, s azt is tudta, hogy dolgozataim megírásában besegít padszomszédom. Elkönyveltem, hogy nem sokra tart, nem igen törődik velem, és ezt még el is fogadtam igazságos tanári magatartásnak. De történt egyszer valami, amiért a szívembe zártam. Magához intett óra után és azt mondta, hogy: Lajos tanár úr megmutatta neki legutóbbi dolgozatom a Légy jó mindhalálig-ról, Nyilas Misiről. Tetszett neki. Nem gondolta, hogy ilyen érett vagyok, így megértem Móricz társadalmi mondandóját. Azt már nem várta meg, hogy válaszoljak. Továbbment, egyenesen, kihúzott derékkal, hóna alatt az osztálykönyvvel, sietős léptekkel. Ő volt az osztályfőnökünk is. Későbbi időkben tartott osztály-találkozóinkon ő ült a katedrán, ő olvasott névsort, és mi olyan izgalommal, szorongással válaszoltunk kérdésére, mint diákkorunkban. Arra meg külön büszkék voltunk, hogy a képző megszűnése után az egyetem hívta meg oktatónak.

   Társadalmi és irodalmi munkássága: Az Országos Evangélikus Tanáregyesületnek, a Tanítóképző-intézeti Tanárok Országos Egyesületének., az Eötvös Collégim Tagjai Szövetségének, a Magyar Turista Egyesületnek tagja. A Magyar Sakkszövetség Északi Kerületének alelnöke.

 

Zádor Tibor

képesítése szerint történelem és földrajz szakos tanár, nekünk történelmet és testnevelést tanított. Rá emlékezve jut eszembe azonnal a beceneve is, amely „dugó”. Még pedig termetéről ragadt rá, mert a tornatanároknál is erősebb, zömökebb. Kopasz feje is kerek, az egész ember olyan joviális. Zádor tanár úrban két különböző személyiség lakozott. Egyik a történelemtanáré, aki érdeklődő, tájékozott tárgyában, dolgozatai is megjelennek, ha feleltet ki kell menni, és megköveteli, hogy a tartalmat kerek, szép előadásban fejtse ki a felelő. Ahogyan azt majd a tanítónak kell tennie. Ez az igénye volt az én szerencsém. Kedvére adom elő a leckéket, szívesen hallgatja, és példaként állít a többiek elé. Történelemórán szívesen beszélget, különösen, ha valami jelentős sportesemény van napirenden. Magyarázatai, előadásai érdekesek, ha figyel az ember nem sokat kell hozzá tanulni. A másik személyiség a tornatanár, aki még hozzá leventeoktató is. Ő példázza számomra leginkább azt az állítást, hogy a szaktárgy jellege rányomja bélyegét a tanár magatartására is. Ez a másik tanár harsány, kiabálós, szidalmazó, gúnyos is. „Akár egy nagy szerencsétlenség úgy állsz ott! Ez bizony szabályos kutyaúszás, ugyan hol tanultad?” Amikor vezényel megirigyelhetné egy őrmester is. Itt azok vannak elől, azok a megbecsültek, akik jó sportolók, atléták, birkózók, hozzák az iskolának az érmeket, a dicsőséget. Időnként be kell vonulnia katonának, ilyenkor bejön és megmutatja magát kimenős tiszti egyenruhájában. Amikor osztályozza gyatra teljesítményeimet, hiszen én itt vagyok először tornateremben, akkor előbújik belőle a történelemtanár, megkapom a kegyelemjegyeket. Zádor tanár úr a képző megszűnése után is képzős tanár marad Sárospatakon, és megjelennek publikációi is. Ezek elsősorban Diósgyőrhöz kötődnek, a diósgyőri munkásság mozgalmairól szólnak, szorgos kutatómunka eredményei.

   Társadalmi és irodalmi munkássága: A Magyar Országos Torna Szövetség Északi Kerületi intézeti bizottsági tagja. A Magyar Atlétikai Szövetség Északi Kerületének elnökségi tagja. A Diósgyőr MÁVAG Sport Club alelnöke és atlétikai szakosztályának vezetője. A Miskolci Levente Egyesület atlétikai szakosztályának vezetője. A Tanítóképző-intézeti Tanárok Országos Egyesületének tagja. Tartalékos hadnagy.

 

   Egyetlen olyan tanárunk volt, akire nem szívesen emlékezem. Fiatal, helyettesítő tanár volt, két éves gyakorlattal. Ő volt az akkor hivatalos ideológia szélsőséges képviselője. Tárgya mellett ő tartotta nekünk a mindennapi kérdések óráját, amit arra használt fel, hogy bizonyítsa – a Tórából vett szemelvényekkel – a zsidóság egyetemes bűnösségét.

 

   Az utolsó két évben hiányzó tanáraink pótlására érkezett hozzánk Zétényi Endre, Bartus Ödön, Ungvári Gyula. Az ő hatásuk természetesen kisebb, az idők is zaklatottabbak. Az ő emléküket is őrizzük. Gyakorlóiskolai tanítónk Kubassy Ákos 23 éves gyakorlattal, nagy tapasztalattal. Kiváló tanító volt, sokat tanultunk tőle. A vallásoktatók: dr. Gyulai János görög katolikus, Papovics Sz. Konstantin görög keleti, dr. Révész Béla római katolikus, Szilágyi István református, dr. Vető Lajos, evangélikus lelkészek. Egyik sem bántotta más vallását, egyetértés, béke volt közöttük és közöttünk is. Az osztály felekezetek szerinti megoszlása az első osztályban: evangélikus:12, református: 21, római katolikus: 13, görög keleti: 2, görög katolikus 1.  A felekezeti hovatartozás sem előnyt, sem hátrányt nem jelentett.

   A tanítóképző vizsgálatok ideje 1946. június 18-26. Elnöke Ribényi Károly nyugalmazott tanfelügyelő, kormányképviselő Padányi Arnold nyugalmazott gimnáziumi tanár. Az írásbeli tételek. Neveléstanból: Hogyan járulhatok hozzá tanítói (iskolai és iskolánkívüli) működésemmel a falu népének anyagi és erkölcsi felemeléséhez? Magyarból: Ady Endre magyarsága. Kedvemre való feladatok, nagy örömmel dolgoztam ki mindkettőt. Nem volt különösebb baj a matematikával sem, ezek a feladatok a helyzethez igazodva könnyebbek voltak, mint amire számítottunk. A szóbeli vizsgákat is dicsérettel tettem le.

   A vizsgálaton 54-en jelentünk meg és 52- en nyertünk oklevelet .Engedtessék meg, hogy leírjam nevüket:

 Badi József, Barkovits József, Bartha Ferenc, Bérczi László, Bodon Béla, Bujdos László, Busák József,  Csordás Imre, Czelkov László, Erdei László, Fenyő Emil, Garadnai Ferenc, Gülmár Béla, Grajz László, Halász László, Hámori Sándor, Hronyec Ferenc, Juhász Zoltán, Jurecskó László, Kis Varga Sándor, Kovács József, Kovács Lajos, Kremniniczki Jenő, Lengyel Andor, Lindner Emil, Madarasi Kálmán, Munkácsi Gyula, Nagy Zoltán, Oberczán Dániel, Orosz Sándor, Palkovits Gyula, Pecz György, Pecze János, Petró András, Pomázi István, Puskás János, Ruff Géza, Soltész Dezső, Sós Zoltán, Soproni Jenő, Stépán László, Szigethy László, Sz. Nagy Ferenc, Szőke Csaba, Timkó István, Tiszai József, Tóth Tibor, Vajkó László, Varga Lajos, Varsányi Imre, Zsáry Gyula.

   Az oklevelekből általánosan kitűnő: 2, jeles: 5, jó: 23. elégséges: 22. Ez rosszabb, mint az osztály korábbi teljesítménye, tényleges felkészültsége. Erre az eredményre csak a rendkívüli körülmények adnak magyarázatot. Én a jelesek között végeztem, ezt annak is köszönhetem, hogy megúsztam a frontszolgálatot, a hadifogságot. Találkozóinkon egyre fogyóbb létszámmal jelenünk meg.

   Tudom, hogy eljárt az idő a középfokú pedagógusképzés felett. Magam is híve voltam a felsőfokú képzésnek, s nem is lehet ez másként. Mégis siratom ezt a képző, ezt az intézményrendszert, s mindent megteszek emléke ápolása érdekében, értékei megőrzése, áthagyományozása érdekében.

 

(Olvasókönyv a pedagógusról. Budapest, 2000. MR Komplex Nyomdaipari Bt.)

Statisztika