Petró András

Petró András

Szeptemberi álmok az iskoláról

 

Nyitólap

Fügödi emlékkönyv

Emlékezések

Szülőknek

Fényképalbum

Webajánló

Unokaweb

Excanto

 

Még márciusban jártam a Fejér megyei Sárosdon, ahová a Szülőknek az iskoláról címmel megjelent könyvemnek köszönhetően hívott meg az iskola nagyon kedves, s nagyon agilis igazgatónője. Már a program utáni kávézás barátságos hangulatában kaptam a kissé váratlan kérdést: szoktam-e még álmodni hajdani iskolámról, és milyennek álmodom korunk iskoláját, a könyvemben olyan gyakran emlegetett „jó”iskolát?

*

Már augusztus közepén, amikor sorra jelennek meg a hírek az új tanév előkészületeiről – tankönyvekről, taneszközök áráról, iskolaépületek állapotáról –, szinte menetrendszerűen megérkez-nek szeptemberi álmaim az iskoláról. Mindenek-előtt arról a hajdani, régi, falusi református kisis­koláról, ahová szülőfalumban (Abaújban, Fügödön) jár­tam és ahová járt valamikor édesanyám, édes­apám is. De sohasem iskoláskoromról szól az álom, mindig arról az időről, amikor már ta­nítója vagyok. Pedig hol van az a szeptember? Va­la­hol a történelmi idők messzeségében, hiszen 1946 őszén vettem birtokba az iskolát.

   Három történet rendszeresen visszatér, többé-kevésbé azo­nos mó­don. Az egyik azzal kezdődik, hogy szép, reggeli fény­ben, ra­gyo­gás­ban in­du­lok a szü­lői ház ked­ves ud­va­rá­ról, mind­két ke­zem te­le köny­vek­kel, tan­esz­kö­zök­kel. A ka­pu­ban ott áll édes­anyám, aki be­szél­get a gyü­le­ke­ző, vá­ra­ko­zó gye­re­kek­kel. Rám vár­nak, hogy együtt men­jünk to­vább az is­ko­lá­ba. Kö­rül­vesz­nek, ki­sze­dik ke­zem­ből a köny­ve­ket, mond­ják egy­más el­len a ma­gu­két, és vo­nu­lunk élénk lár­ma kö­ze­pet­te a fa­lu ut­cá­ján. Mint­ha nem is a föl­dön men­nénk, ha­nem va­la­mi fur­csa le­be­gés­sel tá­voz­nánk. Vissza­né­zek. Édes­anyám még a ka­pu­ban, néz utá­nunk. és ér­zem, hogy ez a bol­dog­ság. Ed­dig az álom. Az is­ko­lá­ba va­la­hogy so­ha­sem ér­ke­zünk meg.

   A má­sik ilyen vissza­té­rő álom hely­szí­ne a tan­te­rem. Ál­lok a ta­ní­tói asz­tal mel­lett, szem­ben ül­nek, dol­goz­nak a gye­re­kek, nem is­me­rem fel őket név sze­rint, de az asz­tal­nál kin­ti fe­le­lé­sen Zádeczki Im­re ol­vas han­go­san. Már har­ma­dik osz­tá­lyos, má­sik fa­lu­ba járt ed­dig, s bi­zony alig ne­vez­he­tő ol­va­sás­nak az, amit pro­du­kál. Foly­ton ja­ví­tom, se­gí­tem, biz­ta­tom, mert sze­mé­ből fo­lyik a könny, gyöt­rő­dé­se ne­kem is fáj. Olyan kö­nyör­gő­en, bo­csá­nat­ké­rően néz rám, pe­dig hát nem is ha­rag­szom, mi­ért ha­ra­gud­nék, ami­kor nincs ben­ne sem­mi ha­szon­ta­lan­ság, rossza­ság. Majd meg­ta­nu­lod, ne félj, biz­ta­tom, hogy old­jam bá­na­tát. Eb­ben az álom­ban a szo­mo­rú­sá­got ér­zem, azt, hogy a ta­ní­tó­ság szép­sé­gei és örö­mei mel­lett ott van a sok-sok kín­ló­dás, fá­rad­ság is.

   A har­ma­dik álom he­lye a mi kis kul­túr­há­zunk. Itt tar­tot­tuk ün­nep­sé­ge­in­ket. Az anyák nap­ját ün­ne­pel­jük. A te­rem­ben sok vi­rág, nagy a nyüzs­gés, to­lon­gás, iz­gul­nak a sze­rep­lők, még inkább az édes­anyák, hogy minden si­ke­rül­jön. A mű­sor után vi­rág­gal és ma­gunk ké­szí­tet­te aján­dék­kal a ke­zünk­ben indu­lunk a né­ző­tér­re, hogy át­ad­juk azt az illetékeseknek. Ott ül édes­anyám is, könnyes szem­mel hall­gat­ja kö­szö­ne­tem, nyil­ván azt ér­zi most, hogy ér­de­mes volt annyit küz­de­nie to­vább­ta­nu­lá­so­mért, hi­szen ô ve­re­ked­te ki az élet­től, hogy ta­ní­tó le­gyen a fia. Olyan fáj­dal­ma­san szép bol­dog­ság tölt el, ami­kor ke­re­sem édes­anyám ak­ko­ri, ré­gi ar­cát.

*

Az­zal foly­ta­tom, hogy éber ál­ma­im is­ko­lá­ja be­fo­ga­dó és meg­tar­tó is­ko­la. Nem sze­lek­tál, nem vá­lo­gat­ja ki a ne­ki nem tet­szőket, nem kül­di el azo­kat, akik nem ütik meg az ál­ta­la elő­írt ma­gas mér­té­ket. Szí­ve­sen fo­gad min­den gye­re­ket, ak­kor is, ha prob­lé­más, ha gyen­gébb ké­pes­sé­gű, ha mos­to­ha sor­sú, ha hát­rá­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zül ér­ke­zik. A már be­fo­ga­dott gye­rek­től sem akar meg­sza­ba­dul­ni, ami­kor ki­de­rül, hogy va­ló­ban örö­kös a gond ve­le, hi­szen tud­ja, hogy egy új, ide­gen kör­nye­zet­ben még ne­he­zebb hely­zet­be ke­rül, to­vább sza­po­rod­nak a ba­jok kö­rü­löt­te. Ez az is­ko­la min­dent meg­tesz azért, hogy a gye­rek ma­gá­é­nak érez­ze azt, el­fo­gad­ja kö­ve­tel­mé­nye­it, meg­fo­gad­ja se­gí­tő út­mu­ta­tá­sa­it.

  Az is­ko­la lég­kör­ét a pe­da­gó­gi­ai hu­má­num ala­kít­ja, hat­ja át, a gye­rek ér­zi, ta­pasz­tal­ja: itt min­den az ô ér­de­ké­ben tör­té­nik, meg­ér­tik a gond­ja­it, a bá­na­tát, egyen­ran­gú a töb­bi­ek­kel, hoz­zá­tar­to­zik az is­ko­la kö­zös­sé­gé­hez. Eb­ben az is­ko­lá­ban min­den kü­lö­nö­sebb dek­la­rá­lás nél­kül ér­vé­nye­sül­nek a gye­rek jo­gai, le­het nyílt, őszin­te, fé­le­lem nél­kül mond­hat­ja el vé­le­mé­nyét és bi­za­lom­mal for­dul­hat a ta­ná­rá­hoz, osztályfőnökéhez a ma­ga gyer­me­ki gond­ja­i­val, bá­na­tá­val, sé­rel­me­i­vel, mert tud­ja, hogy meg­hall­gat­ják, hogy nem szol­gál­tat­ja ki ma­gát bi­zal­má­val. A szak­iro­da­lom leg­in­kább gye­rek­köz­pon­tú­nak ne­ve­zi az ilyen szel­le­mi­sé­gű is­ko­lát, amely­re ez­zel együtt még­sem a  „min­dent sza­bad, min­dent le­het” – en­ge­dé­keny­ség a jel­lem­ző.

   Ál­ma­im iskolája a fen­ti­ek mel­lett is szi­go­rú, de kö­vet­ke­ze­te­sen se­gí­tő is­ko­la. Ma­gas kö­ve­tel­mé­nye­ket ál­lít min­den te­rü­le­ten. Az át­adott is­me­re­tek mi­nő­sé­gé­ben, a ta­ní­tás-ta­nu­lás mód­sze­re­i­ben. Ren­det, fe­gyel­met tart, mert en­nek hi­á­nyá­ban nem le­het ered­mé­nyes mun­kát vé­gez­ni. A kí­vánt rend és fe­gye­lem azon­ban nem va­la­mi el­vi­sel­he­tet­len, kín­zó re­gu­lá­zás, nem az uta­sí­tá­sok vég­te­len fo­lya­ma, ha­nem el­fo­ga­dott sza­bá­lyo­zás, amely­nek a hasz­nát min­den­ki ér­zi. A kö­ve­tel­mé­nyek meg­fo­gal­ma­zá­sa mel­lett azt is meg­mu­tat­ja, ho­gyan le­het eze­ket tel­je­sí­te­ni, sze­mély sze­rint ki­nek mit kell ten­nie. Eb­ben a sze­mély­re szó­ló se­gít­ség­ben do­mi­nál a biz­ta­tás, az ön­bi­za­lom nö­ve­lé­se: meg tu­dod csi­nál­ni; ké­pes vagy rá, ha hi­szel ma­gad­ban; sen­ki sem kí­ván tő­led le­he­tet­lent; lám mi­lyen szé­pen meg­ol­dot­tad ezt a fel­ada­tot; ugye ér­de­mes volt ve­le ennyit fog­lal­koz­ni! Eb­ben az is­ko­lá­ban a folyamatos ér­té­ke­lés je­len­ti a leg­főbb mo­ti­vá­ci­ót, az ér­té­ke­lés kul­tú­rá­ja, igaz­ság­ra tö­rek­vé­se te­rem­ti meg azt a lég­kört, amely­ben nyu­god­tan le­het dol­goz­ni. Az ér­té­ke­lés­nek itt csu­pán egyik ré­sze, esz­kö­ze az osz­tá­lyo­zás, ha már nem ta­lál­tunk he­lyet­te jobb meg­ol­dást. A szi­go­rú is­ko­lá­ban meg­ér­tő, de igaz­sá­gos ta­ná­rok ta­ní­ta­nak, akik­nél nincs ked­venc, nincs ki­vé­tel, ilyen ta­ná­rok­ra em­lé­kez­nek vissza ré­gi is­ko­lá­ju­kat em­le­get­ve a haj­da­ni ta­nít­vá­nyok.

   Ál­ma­im is­ko­lá­já­ban nincs he­lye az erőszak­nak, sem tes­ti, sem lelki for­má­i­nak, nem le­het rá indo­kot ta­lál­ni még a leg­szebb cé­lok meg­va­ló­sí­tá­sa ér­de­ké­ben sem. Eb­ben az is­ko­lá­ban bűn, és ezért il­lő meg­tor­lást kap nem­csak a tes­ti bán­tás, de a gye­rek gú­nyo­lá­sa, meg­alá­zá­sa is. Eb­ben az is­ko­lá­ban nem akar­nak győz­te­sek  len­ni a ta­ná­rok (mert „a le­győ­zött gye­re­kek­kel már könnyű bol­do­gul­ni”), nem akar­nak győz­ni a ta­nu­lók sem (hogy a meg­fé­lem­lí­tett ta­ná­rok már azt te­gyék, amit ők is meg­en­ged­nek), és nem akar­nak győz­te­sek len­ni a szü­lők sem az is­ko­la fe­lett, mint aho­gyan az is­ko­la sem kí­ván had­ban áll­ni a szü­lők­kel. Eb­ben az is­ko­lá­ban nincs jo­ga az erő­szak­nak a gye­re­kek kö­zött sem.

   A gye­re­kek több­sé­ge ép­pen et­től az erő­szak­tól szen­ved a leg­töb­bet, a fo­lyo­só, az ud­var, az ut­ca je­len­ti a nagy ve­szély­for­rá­so­kat. Az is­ko­lá­tól va­ló fé­le­lem mö­gött gyak­ran áll az erő­sebb, na­gyobb gye­rek  fe­nye­ge­tő ma­ga­tar­tá­sa, dur­va­sá­ga, sok­szor a tes­ti erő­szak al­kal­ma­zá­sa. Ál­ma­im is­ko­lá­já­ban is­me­ret­len a gyű­löl­kö­dés, a gyű­lö­let­kel­tés.

*

Nin­cse­nek illúzióim még ál­mo­do­zás köz­ben sem. Tu­dom, hogy az is­ko­la nem tün­dér­kert, nem a bol­dog­ság szi­ge­te. Az is­ko­la nem ad­hat­ja a szü­lők sze­re­te­tét, az ott­hon me­le­gét. Ahol fel­ada­tot kell tel­je­sí­te­ni, ahol kü­lön­bö­ző aka­ra­tok és ér­de­kek üt­köz­nek, ott sé­rel­mek is van­nak, konf­lik­tu­sok ke­le­tez­nek. Meg­fe­le­lő pe­da­gó­gi­ai lég­kör­ben azon­ban eze­ket az üt­kö­zé­se­ket csök­ken­te­ni, a sé­rel­me­ket or­vo­sol­ni, eny­hí­te­ni le­het. Az ál­lan­dó­an jobb­ra tö­rek­vés ér­ze­te meg­óv­ja a gyen­géb­bet, ki­seb­bet, a rosszabb kö­rül­mé­nyek kö­zött élőt, olyan ér­ték­ren­det te­remt, amely­ben az el­is­me­rést, a ki­emel­ke­dés le­he­tő­sé­gét a tel­je­sít­mény, a má­so­kat be­csü­lő, se­gí­tő ma­ga­tar­tás kap­ja. Eb­ben a lég­kör­ben nem ér­vé­nye­sül­het a stré­ber­ség, a tör­te­tés, nem le­het jó pon­to­kat sze­rez­ni hí­zel­gés­sel, má­sok be­már­tá­sá­val.

   Az is­ko­la jel­le­gé­nek, mű­kö­dé­sének meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban szá­mom­ra ma is leg­in­kább el­fo­ga­dott Comenius meg­fo­gal­ma­zá­sa, aki vi­lág­hír­ű köny­vé­ben, az Orbis pictusban ezt ír­ja: „Az os­ko­la olyan műhely, amely­ben a gyön­ge [fi­a­tal] el­mék a jó­sá­gos cse­le­ke­det­re szok­tat­nak és elválasztatik [osztatik] klasszisekre [ren­dek­re].” Ma is ez az is­ko­la dol­ga. Ugyan­így ér­vé­nyes az Aristotelestől szár­ma­zó ta­ní­tás, mi­sze­rint: „a jó ne­ve­lés ab­ban áll, hogy ki­csiny ko­rok­tól fog­va szok­ja­nak a gye­re­kek azon örül­ni és bán­kód­ni, azt sze­ret­ni és gyű­löl­ni, amit sze­ret­ni vagy gyű­löl­ni va­ló”.

   Eb­ben az is­ko­lá­ban Ke­mény Gá­bor fo­lyó­irat­ban is meg­hir­de­tett prog­ram­ja sze­rint Em­ber­ne­ve­lés a vál­lalt fel­adat, a sze­mé­lyi­ség for­má­lá­sa, a jel­lem ala­kí­tá­sa s ezért va­ló­ban ne­ve­lő-ok­ta­tó­is­ko­la, a leg­ter­mé­sze­te­sebb mó­don és a leg­szer­ve­sebb egy­ség­ben. Az iskola pedagógiai prog­ram­já­ban ar­ra vál­lal­koz­nak, hogy az ok­ta­tás ma­gas színvonala je­lent­se minde­nek­előtt a ne­ve­lés tar­tal­mát, hogy példamutatással, az ok­ta­tás mód­sze­re­i­vel, a min­den­na­pos mun­ka szervezésével, a kapcsolatok mód­já­val tel­je­sít­se fel­ada­tát. A gye­re­kek gya­kor­lat­ban ta­nul­ják meg, hogy mit je­len­te­nek az erkölcsi követelmények, a munka, az együt­tes nor­má­i­hoz va­ló iga­zo­dás, a csa­lád­hoz, az is­ko­lá­hoz, a szülőföldhöz való tar­to­zás, hűség és kö­te­les­ség és annyi más örök em­be­ri ér­ték. Az el­múlt év­ti­ze­dek kí­sér­le­ti is­ko­lái ál­ta­lá­ban ar­ra ke­res­ték a választ, ho­gyan, mi­lyen cé­lok ki­tűzé­sé­vel, és mi­lyen mód­sze­rek­kel va­ló­sít­ha­tó meg mind­ez a gya­kor­lat­ban. Ezért is van ál­ma­im­nak sok re­a­li­tá­sa.

    Ál­ma­im is­ko­lá­já­ban a ne­ve­lő­tes­tü­let tag­jai hisz­nek hi­va­tá­suk­ban, el­fo­ga­dott pa­rancs­nak te­kin­tik a pe­da­gó­guseti­ka írott és íratlan tör­vé­nye­it. Be­csü­lik egy­mást, egy­más mun­ká­ját, tisz­te­lik a ta­nít­vá­nyo­kat, a szü­lőket. Aho­gyan a jó pap hol­tig ta­nul, úgy küz­de­nek ők nap­ról nap­ra az el­szür­kü­lés ve­szé­lye el­len. Eb­ben az is­ko­lá­ban le­het­nek ál­mai a ta­nár­nak is, te­ret kap új mód­sze­rei mag­va­ló­sí­tá­sá­hoz, az is­ko­lán be­lül kí­sér­le­tez­het, újít­hat, s köz­re­ad­hat­ja ta­pasz­ta­la­ta­it, fi­gyel­met, el­is­me­rést kap az, amit mai szak­mai nyel­ven innovációnak em­le­ge­tünk.

   Ál­ma­im is­ko­lá­já­ban a pe­da­gó­gu­sok meg­kap­ják a tár­sa­da­lom­tól azt az er­köl­csi és anya­gi meg­be­csü­lést, el­is­me­rést, ame­lyet hi­va­tá­suk rang­ja alap­ján, fe­le­lős­sé­gük­höz mér­ten meg­ér­de­mel­nek. Ezért nem kell küzdeniük, ide­jü­ket, ener­gi­á­ju­kat tel­jes mér­ték­ben for­dít­hat­ják az is­ko­lá­ra, a gye­re­kek­re. Tu­dom, hogy eb­ben az álom­ban a leg­több az áb­ránd, a re­mény, de egy­szer csak el kell jön­nie an­nak az idő­nek is, ami­kor a szép sza­vak mel­lett ott van a tény­eges meg­be­csü­lés is.

   Az is­ko­la szel­le­mi­sé­gé­nek ala­ku­lá­sá­ban nagy sze­re­pe van az igaz­ga­tó­nak, az igaz­ga­tó személyiségének, felkészültségéből, tu­dá­sá­ból, ma­ga­tar­tá­sá­ból fa­ka­dó te­kin­té­lyé­nek. Ez az igaz­ga­tó nem res­tel­li be­val­la­ni, hogy a ve­ze­tés­nek is meg van­nak a ma­ga örö­mei, hogy nem­csak a ta­ní­tás, de a ve­ze­tés is ad­hat si­ker­él­ményt, és ez egy­ál­ta­lán nem a ha­ta­lom birtoklása mi­att. Ô te­het leg­töb­bet azért, hogy szö­vet­sé­ge­se­ket sze­rez­zen az is­ko­la szá­má­ra, tá­mo­ga­tót ta­lál­jon az iskolafenntartóban.

*

   Hol van ez az is­ko­la, ki a fenn­tar­tó­ja? A te­le­pü­lés jel­le­ge nem meg­ha­tá­ro­zó. Le­het hely­szín a fő­vá­ros, le­het ki­sebb-na­gyobb vá­ros, fa­lu­si te­le­pü­lés. Le­het ez az is­ko­la ön­kor­mány­za­ti, le­het egy­há­zi, ala­pít­vá­nyi, le­het ma­gán­is­ko­la is, le­het gim­ná­zi­um, szak­kö­zép­is­ko­la, szak­is­ko­la. Ön­ma­gá­ban nem jel­lem­ző, hogy mi­lyen nyel­ve­ket ta­nít, és mennyi szak­kört mű­köd­tet, bár ezek nagy le­he­tősé­get nyúj­ta­nak, aho­gyan árulkodnak a ta­ní­tá­si órán kí­vü­li te­vé­keny­sé­gek, az is­ko­la min­den­na­pos társadalmi kap­cso­la­tai is.

   Az épü­let sem mu­tat­ja, hogy fa­lai kö­zött mi­lyen is­ko­lát ta­lá­lunk, mert ré­gi, szegényesebb is­ko­la­épü­let­ben is le­het ilyen ál­ma­im is­ko­lá­ját mű­köd­tet­ni. Csak le­gyen elég vi­lá­gos! Le­gyen ben­ne kel­lő tá­gas­ság, tér a moz­gás­hoz! Ra­gyog­jon a tisz­ta­ság­tól! Le­gyen ba­rát­sá­gos, le­gye­nek egészséges bú­to­rai, fel­sze­re­lé­se, s a meg­le­vő esz­kö­zök mű­köd­je­nek is, ami­kor szük­ség van rá­juk.

   Azt azért sze­ret­ném és kí­vá­nom, hogy a leg­ne­he­zebb mun­ka­kö­rül­mények kö­zött mű­kö­dő fa­lu­si is­ko­lák le­gye­nek ilyen is­ko­lák. Hogy a nagy tár­sa­dal­mi meg­moz­du­lá­sok­kal, la­kos­sá­gi hozzájárulással fel­épí­tett is­ko­lák ne nép­te­le­ned­je­nek el. Az ok­ta­tás­po­li­ti­ka fo­lya­ma­tos tö­rek­vé­se volt ha­zánk­ban, hogy a fa­lu­si is­ko­lák kap­ják meg a szük­sé­ges tá­mo­ga­tást, hogy ezek az is­ko­lák ki­tör­je­nek mos­to­ha sor­suk­ból, hogy vál­ja­nak meg­be­csült, von­zó is­ko­lák­ká, ak­kor is, ha ez sok­ba ke­rül a tár­sa­da­lom­nak. Ezt az ér­té­ket nem le­het anya­gi esz­kö­zök­kel ki­fe­jez­ni. Le­het ilyen is­ko­lát ta­lál­ni vagy leg­alább is eb­be az irány­ba ha­la­dó­kat az or­szág min­den tá­ján. Ma­gam az abaújiakat, a ne­kem oly ott­ho­nos, ked­ves kis­is­ko­lá­kat is­me­rem leg­in­kább.

   S ha vé­gül még­is egy jel­zővel kel­le­ne meg­je­löl­nöm en­nek az álom­is­ko­lá­nak a fő jel­lem­ző­jét, ak­kor az is­ko­lai ün­nep­sé­ge­ken olyan gyak­ran sza­valt Ady vers­ből köl­csö­nöz­ve az élet is­ko­lá­já­nak ne­vez­ném.

   Ál­ma­im egyéb­ként nem va­la­mi új fel­fe­de­zés­ből táp­lál­koz­nak. A pe­da­gó­gia, a min­dig megújuló hu­ma­nis­ta pe­da­gó­gia ré­gi szép ál­mai ezek, ame­lyek va­la­hogy min­den kor­ban új­bó­li el­fo­ga­dás­ra és meg­va­ló­su­lás­ra vár­nak.

 

(Köznevelés, 1998. 31. sz. 16-17. lap)

 

     

 

Statisztika