Petró András

  Gáspár Lászlóról nagyon szomorúan és elfogultan

 

Nehéz nekem ma még bármit is mondanom Gáspár Lászlóról. Halála túlságosan közelről érint, csak a döbbenetet, csak a megrendülést érzem még az idő múlásával is. Elfogult is vagyok, híján a tárgyilagos mérlegelésnek, a kívánt mértéktartásnak, mert az ő Szentlőrincét mindig magaménak éreztem. Ahogyan gyarapodnak mögöttem, az évtizedek, úgy növekszik bennem a nosztalgia is, és úgy lesz egyre nehezebb elviselni a személyes veszteségeim.

   Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ismertem Gáspár Lászlót (nekem mindig csak Gáspár Lacit), azt is mondhatnám, hogy jól ismertem őt, hogy az első perctől kezdve volt lehetőségem közelről figyelemmel kísérni szentlőrinci vállalakozását. Éreztem sikereit, kudarcait, örömeit és bánatait. Amennyire lehetőségeim adták igyekeztem őt segíteni is. Erről azonban nem szívesen beszélnék, mert nem akarok érdemtelen érdemeket szerezni, ahogyan azt gyakorta teszik az emlékezők. Egyébként is inkább az gyötör, hogy mit mulasztottam, miben vagyok vétkes magam is. Mit tehettem volna még, hogy jobb feltételek között folytassa kísérletét?

   A Gáspár Lacival való kapcsolatban én kaptam többet, akkor is ha én voltam az idősebb, a tapasztaltabb. De hát éppen ifjonti hite, gyönyörű álmai, pedagógus alázata, emberi magatartása volt az, amiért szerettem és tiszteltem. Számomra ő volt az a szegény legény a pedagógiában, aki nagyon alulról indult és szédítően magasra jutott.

   A mezőhéki tanyai iskolában szerzett tapasztalatairól szóló könyvéből (Pedagógiai problémák egy tanyai iskolában. Tk.,1963.) ismertem meg őt, pedagógiai elkötelezettségét, szociális érzékenységét. Ebből a tanyai tanítóból lett Gáspár László a magyar nevelés-tudomány egyik kiemelkedő tudósa. A széleskörű elméleti munkássága nyilván maradandó érték, s mindenekelőtt azért, mert nem vonult el a tudomány sáncai mögé, hanem iskolában, iskolákban élte az életét, maga kívánta valóra váltani a gyakorlatban is elméleti koncepcióját. Erre példa mindenekelőtt Szentlőrinc, de sarkadi kísérlete is. Nekem persze  Gáspár Szentlőrincet jelenti, azt a valamivel több, mint évtizedet, amit ott töltött.

   Gáspár László szerette az iskolát. Az iskola volt az ő természetes közege, ott érezte jól magát, s szenvedett attól, hogy annyi minden más, nem neki való feladat rabolta el az idejét, őrölte erejét, idegeit. Szentlőrincre emlékezve 1985-ben így ír erről a Köznevelésünk évkönyvében (Tankönyvkiadó,1985.):

   „A Szentlőrincen töltött évek legszebb, legemlékezetesebb perceit, akkor éltem át, amikor gyerekek között voltam: amikor együtt tanultunk a szaktermekben és a könyvtárban, amikor jókat vitatkoztunk az iskola helyzetéről, feladatairól, jövőjéről; vagy amikor csak egyszerűen beszélgettünk a folyosón, az udvaron vagy az utcán. Sajnos, erre – a legfontosabbra – csak percek jutottak. Az iskola évekig rendezetlen jogi irányítási viszonyai miatt, időm nagyobbik felét adminisztrációra, reprezentálásra, kapcsolatápolásra kellett fordítanom. Ez a körülmény szakadatlanul akadályozott abban, hogy a pedagógiai folyamat teljes értékű irányítójává, az iskola “első számú nevelőjévé” váljak.”

   Ebben a rövid idézetben benne van Gáspár László, a szentlőrinci kísérlet minden konfliktusa, ha úgy tetszik drámája. Ezt a konfliktust sokan élik meg ma is, akik mást, jobbat, szebbet akarnak iskolájukban. Gáspár László, ez a nyugodt, mackós mozgású, szelíd mosolyú férfi csendes, halk szavával, nyugodt érvelésével, tudásával, tényekkel bizonyított, valami nagy konoksággal, makacssággal harcolt a szükséges feltételek érdekében, védte igazát, vállalta korát, a kor mindenféle hibájával szembeni harcot, a prófétasággal járó kellemetlen következményeket. Ezt az időszakot, a közoktatásnak és a társadalomnak egymásra való hatását, a pedagógia akkori forrongását, a nyitásokat és visszakozásokat Szentlőrinc példázza számunkra. E korszak megértéséhez Gáspár László szentlőrinci munkássága jelenti a kulcsot. Ez a történet hűen mutatja, hogy milyenek is voltunk akkortájt, milyen lehetőségekkel, korlátokkal, ostoba bürokratizmussal, kicsinyes harcokkal, irigységgel, félelmekkel, megalkuvásokkal. Ő volt az, aki nem engedett, nem adta fel a vállalt ügyet, és be kell vallanunk meg is fizettet érte, ráment az egészsége. Lemondott, mert „elfogyott a lélegzete”, távoznia kellett Szentlőrincről, de sohasem lett hűtlen hozzá.:

  „Szentlőrinc akkor is fogva tart, ha más teendők miatt – átmenetileg – szabadulni szeretnék tőle. Fogva tart mostani életszakaszomba átnyúló következményeivel, fogva tart aktuális gondjaival, izgalmaival.” – írja a már idézett vallomásában. Halála után immár követendő példává lehet ez az erkölcsi magatartás, ez a töretlen hit a nevelésben, a nevelés megjobbításának lehetőségében.

A „szentlőrinci iskolkísérlet” címszó ma 29 sor terjedelmet kapott a Pedagógiai Lexikonban, hitelességét az adja, hogy a szerző maga Gáspár László. Talán azért ez a szűkszavúság is. A szerzőről a Pedagógiai Ki Kicsoda 1997-ben 30 soros ismertetést nyújt az olvasónak, ennek nagyobb része megjelent műveinek felsorolása. De Gáspár László, a szentlőrinci kísérlet már tananyag is! (Például a Műszaki Egyetem közoktatás-vezető képzésében.)

   Remélhetőleg nem a felejtés csendje vár Szentlőrincre, Gáspár Lászlóra a jövőben sem. Mert a szentlőrinci iskolakísérlet jelentősége nagyobb, mint maga a kísérlet kimutatható eredménye, Szentlőrinc szemléletváltozást hozott a pedagógiai gondolkodásban, azt az általánosan elfogadott felismerést, hogy nem lehetünk meg a folyamatos megújulás nélkül. Nem véletlen, hogy volt időszak, amikor a pedagógusok szinte zarándoklatra vonultak Szentlőrincre, hogy ott erőt merítsenek, bátorítást kapjanak. Voltak persze egyszerűen csak kíváncsiak és voltak ellenfelek is, és volt méltatlan szenzációhajhász hadjárat is. Valljuk be, hogy valóságos csoda lett volna, ha mindez nem így történik.

   A jövőt, az újabb méltatásokat, elemzéseket sem úgy tartanám mindamellett jónak, hogy most már csak a szépre és jóra emlékezzünk, hogy kritikátlanul fogadjunk el tőle mindent, hogy szentté és sérthetetlenné váljon. Gáspár László élete és munkássága, akkor válik a közoktatás, a pedagógia hasznára, ha a hozzá méltó szakszerűséggel, tudományos igénnyel, a kor követelményeihez igazítva hasznosítjuk belőle mindazt, amit ő adott a közoktatás, a pedagógia számára, ha kimutatjuk tévedéseit, időszerűtlenségét is, akár a tudományos, akár gyakorlati munkásságát értékelve. Mert így válik igazán hitelessé kivételes teljesítménye, tudományos és gyakorlati munkájának egysége, szerves kapcsolata. Mindaz, ami időszerű, használható, amit nem szabad elfelejtenünk!

   Ennek a munkának lehet a nyitánya az a konferencia, amely az elmúlt év júniusában vizsgálta Pécsett a szentlőrinci iskolakísérlet történeti szerepét. A neveléstörténet fiatal nemzedéke folytathatja ezt a munkát egyre higgadtabban, mentesen a személyes érzelmektől, elkötelezettségektől. Ez a konferencia nekem persze megint lelkiismeret furdalás, mert nem mentem el, pedig akkor még találkozhattam volna Gáspár Lászlóval, Szentlőrinc szellemiségével.        

 

(Megjelent az Embernevelés X. évfolyam 1998. évi 3. számában, amely teljes egészében Gáspár Lászlóra emlékezik.)

Statisztika