Könnyeimmel küzdve köszöntelek gyászba öltözött szülőfalum ezen
a szomorú napon. Templomunk harangjai temetésre hívnak.
Összetört szívvel, megsebzett lélekkel siratjuk Balogh Jánost, a
kiváló zenetanárt, a Magyar Operaház zenekari hegedűművészét.
Siratjuk Fügöd büszkeségét, hűséges gyermekét, aki nekünk
felnőtten is, nevezetes emberként is a mi Jánoskánk maradt. Rám
vár a teljesíthetetlen feladat, emlékezni, emlékeztetni egy
sokszínű, változatos életútra, az Értől az Óceánig, a falusi kis
parasztháztól a fényesen csillogó Operaházig. Nagy próbatétel ez
így öregen, rozzantan, erőtlen hangommal, de bízom a gyászoló
gyülekezet együtt érző, segítő figyelmében, türelmében.
Jánoska most véglegesen hazatért. A Bársonyos melletti régen
lezárt öreg temetőben lesz nyughelye. Szent hely ez nekünk. Ott
pihennek nagyanyáink, nagyapáink, nagynénéink, és nagybátyáink,
sok régi rokon, ismerős, de ifjan meghalt barát is. Most
kivételesen azért nyitja meg kapuját, hogy befogadja Jánoskát,
aki az itt nyugvó, fiatalon meghalt édesanyjához költözik.
Balogh Imréné, Mikola Ilonka síremléke görög tragédiákra
emlékeztető történet. Rávésték a férj nevét is, de ő valahol a
Don kanyarban porlad. Jánoska boldog fiatal családban született
1940 októberében. Egymást szerető házaspár, szép álmokkal és
reményekkel, az oltalmazó nagymama védelmében. De háború van
akkor a nagyvilágban, az ifjú édesapát, sok más falubéli
társával együtt, a frontra vitték. A lövészárokban, felesége
leveleiből olvasta, hogy Jánoska már jár, már beszél, meg tudja
mondani a nevét, s azt is, hogy hol született. Balogh Imre
tizedes 1943 februárjában tűnt el. Neve első helyen áll itt a
templom előtti frissen koszorúzott emlékoszlopon.
Az itthon maradt fiatal feleség beteg lett, állapota egyre
súlyosabbra fordult, 1946 tavaszán meghalt. Édesanyám szerint
nem a tüdőbetegség, a bánat ölte meg. Ennyi jutott anyából,
apából Jánoskának, akinek minden anyák napja a bánat, a
boldogtalanság napja lett.
A temető másik sarkában nyugszik Balogh néni, a kedves Nagymama,
aki Ilonka halála után egyedül maradt unokájával az elárvult,
szomorú házban. Sokat betegeskedett, de erős volt a munkában és
a hitben is. Amikor a szikszói kórházban a műtőbe tolták,
fennszóval énekelte: Az Úr énnékem őriző pásztorom. Kitódultak a
kórtermek betegei mind és lehajtott fejjel hallgatták.
Ez a betegeskedő, csodatevő Nagymama ősi paraszti bölcsességgel,
szeretettel, szigorral nevelte unokáját. Jánoskáról korán
kiderült, hogy zenei őstehetség, amikor először vett a kezébe
hegedűt, segítség nélkül tudott rajta dallamokat pengetni. Első
sikereit a Kristóf András bácsi vezette parasztzenekarban
aratta. Kurucz András, kedves tanítója, értő támogatója
indította el zenei tanulmányait.
Jánoska gondolkodásában, szellemi fejlődésében nagybátyja, Dr.
Mikola Bálint, falunk nevezetes szülötte jelentette a
példaképet, az útmutatót. Éva néni pedig, – Bálint felesége –
biztatója, bátorítója volt, özvegységre jutva is megmaradt
szerető rokonnak. Nevelő közössége volt az egész Mikola család,
a szemben lakó András bácsi, és az ősi házban élő János bácsi
családja. Nagyon szerette Petro Pali bátyót, az egész
szomszédság bölcs öregeit, vidám ifjait. Különleges varázs fűzte
a Pesten élő Balogh István családjához, mert István bácsi is
árva gyerek volt, a Nagymama nevelte, az ifjú Istvánnal szinte
testvéri lett a kapcsolatuk, Szilvi lányuk pedig a keresztapját
siratja most.
Középiskolai tanulmányait Miskolcon, a Bartók Béla zenei
iskolában és gimnáziumban végezte, felsőbb fokú zenei
képesítését a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola miskolci
tagozatán szerezte. Sok hátránnyal kellett küzdenie ebben az
ismeretlen, félelmetes világban. Tanárai közül életre szóló
hatással volt rá Kabdebó Lóránt, tőle kapta az irodalom, a
költészet értő szeretetét.
Tok Miklóst, a Földes Gimnázium legendás igazgatóját maga
választotta tiszteletbeli tanárának, idősebb barátjának.
Miskolcon ismerte meg Latinovits Zoltánt, a színészkirályt,
akivel más miskolci színészek társaságában járták a vidéket,
terjesztették a kultúrát.
Jánoskáról lehetne mintázni a leghűségesebb tanítvány szobrát.
Balogh János még csak 28 éves, de már a
Magyar Állami Operaház zenekarának hegedűművésze, e világhírű
csoda-palotában volt a munkahelye csaknem másfél évtizeden át. A
Filharmónia Zenekarával járta a világot. Borzongató büszkeséggel
figyeltem őt: íme Fügöd szülötte, az én kis tanítványom milyen
magasra jutott, Ferencsik Jánossal, Kóródi Andrással, a két
világhírű karmesterrel dolgozik együtt, Kovács Dénes, a hegedű
nagymestere a zenei példaképe, atyai jó barátja, sok emléket
őrzött róla.
Csak ámultam azon a mesebeli csodán, hogy ausztriai
tanárkodása során vorarlbergi zenekar első hegedűseként gyakori
vendég volt a lichtensteini herceg házi hangversenyein.
Bárhol járt is a világban jött haza, amint csak
tehette. Jönnie is kellett, mert fordult az idő, már a
Nagymamának volt szüksége rá, ő lett a támasz, a segítő.
Nagymama halála után Margitka néni, a keresztmama vette át
szerepét, Ő, és Valika lánya jelentik az itteni otthont, de
számon tartotta az egész népes Balogh rokonságot, Margitka
családját Izsófalván, Irénkét és családját Gibárton, otthonos
volt az ifjabb nemzedék, János és Laci családjában is.
Kedves Mária! Drága Marika! Tisztem volna ma a legnagyobb
gyászt, az elmondhatatlan veszteséget szenvedő család
vigasztalása, a feleség bánatának enyhítése, de én is
vigasztalan vagyok. Együttérzésem, ölelésem, szívfájdalmam tudom
csak nyújtani, mert Jánoskát úgy szerettem, mint az édes
gyerekeimet.
Kegyetlenül nehéz lesz János nélkül. Magukat a szerelem, a
szeretet mellett összekötötte a zene, a zenetanítás szép
hivatása is, sikeres tanítványokat indítottak pályájukra.
Vigasza lehet, hogy itt van Imre, a kedves és jó fiú, aki maga
is nehezen érti még, hogyan lehet apa nélkül élni, de ő erős
férfiember, jó támasz, és szerencsére megértő jó társra talált,
Kata mellette áll, segít, és itt van a legnagyobb csoda, a drága
ajándék, a kicsi Lilla. Rajongva beszélt róla a boldog nagyapa.
Élnie kell értük.
Jánoska, mindannyiunk Jánoskája, megállt a szíved, elhallgatott
a hegedűd, nem árad belőle örömöd, bánatod. Lelki szemeimmel
látom, ahogyan útra kelsz, magadhoz öleled a drága hangszert,
tarisznyádba teszed a kedvenc Ady kötetet, és szomorú szemmel,
bocsánatkérő mosollyal elindulsz ismeretlen tájakra, a csillagok
közötti égi operák, zeneiskolák világába.
Hajdani elsős Jánoskám, aki olyan görcsösen szorítottad
iskolából jövet a kezem, most én köszönöm neked ragaszkodásod,
szereteted. Segítettél öregségemben, bánatomban, a Fügödi
emlékkönyv készítésében. Rád emlékezve fájdalmas dallamokat
penget gitárja húrjain Andris unokám is, akinek zenei mentora
voltál.
Elköszön tőled most szülőfalud, kicsiny, de meghitt templomunk,
megújult iskolád, elköszön a Papirét és a Várdomb, a kertek
alatt kanyargó Bársonyos. Köszönnek a régi házak, a kertek fái
és virágai. És elköszön a tágabb szülőföld, a Hernádon túli
Abaúj és Zemplén, a távoli kék hegyek büszke ormai, Regéc és
Váralja történelmet idéző romjai, itt szemben a gibárti, büdi,
perei szelíd dombvonulat, faluival, tornyaival Ez a táj híven
vigyázza álmaid a hazai földben.
Búcsúznak a falu lakói, a jó rokonok, barátok, sokan vannak,
nincs lehetőség itt sorolni őket. Énekszóval, imával búcsúzik ez
a népes gyászoló gyülekezet, fügödiek és sok-sok vendég.
Búcsúznak hajdani tanáruktól a régi jó tanítványok, a volt
fügödi iskolatársak, igazolt hiányzó leszel a legközelebbi
osztálytalálkozón.
Isten veled, Jánoska! Nem felejtünk, amíg élünk. Elmeséljük
fiainknak, unokáinknak: volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer
itt, Fügödön egy árva kisfiú, Jánoskának hívták. Ő volt mindenki
Jánoskája, a világot járt hegedűművész, Fügöd fényes csillaga.
Legendává válik élete.
Saját szavaimmal el nem mondható érzés járja át egész
lényemet, a költőt hívom segítségül.
-
A
semmi ágán ül szívem,
-
Kis teste hangtalan vacog,
-
Köréje gyűlnek szelíden
-
S
nézik, nézik a csillagok.
-
-
Isten veled, Balogh János!
-
Isten veled, Jánoska!
-
Nyugodj békében!
-
-
(Búcsúbeszéd, 2009. október harmadikán, a fügödi templomban.)
-