Petró András: Fügöd emlékkönyv 129-132. oldal

Második fejezet
A falu élete, hétköznapok, ünnepnapok

Ünnepek és hagyományok
(169-176. oldal)

„a vőfély akarsz lenni rendesen és tisztességesen kell magad tartani le részegedni nem szabad mert ha sokat iszol el akadsz a versbe és eszeden légy senkin ki ne hajazz kevély ne légy és rendesen tanuld meg a verseket szépen mert aki nem tudja ne legyen vőfély mert az nagy szégyen és hová küldenek menned kell szót kell fogadni ”

Idézet abból a vőfélykönyvből, amely „Ifjú Nagy Pál é Alsó Fügöd Utolsó Posta Forró Encs Abaúj Torna megyében.” LAKODALOM VAN A MI UTCÁNKBAN – énekeljük tiszta szívvel, nagy érzéssel. A lakodalom az egyházi esküvőhöz kapcsolódó, azt követő vígasság. Az esküvői szertartás igazán szép volt, megható, sok kíváncsiskodót vonzott, olyanokat is, akik nem voltak rendszeres templombajárók. Örvendezve szólt az öreg harmónium, és könnyezve, tiszta szívvel hirdette az igét, sorolta intelmeit, adta tanácsait Szilva tisztelendő úr. A násznép fontossága tudatában kísérte oda és vissza az ifjú párt, az utcán persze már muzsikálva, nótával, kurjongatással. Nálunk inkább a lassú, méltóságteljes vonulás volt szokásban.

A lakodalom falunkban is igazi nagy esemény volt. Szertartása hasonlított az országban általános lakodalmi szokásokhoz. Megvolt a hagyományos menetrendje. A vendégeket a vőfélyek hívták meg a menyasszony és a vőlegény nevében, hívogatóvers elmondásával. A vőlegény és a menyasszony szülei nászok lettek, nászuram, nászasszonyom. Bizony megesett, hogy nem szívelték egymást, mert ok mást szerettek volna, úgy tartották, hogy a fiatalok nem illenek egymáshoz. Vallásbeli, vagy vagyonbeli különbségek okán, de előfordult, hogy a családok között levő régi harag miatt.

A lakodalmas menetet ugyancsak megnézték, beszédtéma volt, hogy kik vettek benne részt, milyen ruhát viseltek a nyoszolyójányok, mert azok is voltak, a menyasszony legjobb barátnői. Amikor már hazafelé jöttek a templomból szalmakötéllel elkötötték előttük az utat, és a jókívánság elhangzása után fizetni kellett a továbbhaladás engedélyezéséért. A templomi esküvő után ebéd volt a vőlegény házánál. Délután a nagyvőfély vagy a násznagy vezette a vőlegény vendégeiből álló menetet a menyasszony házához, ahol a lakodalom lezajlott. Lakodalmi viselet volt a vállon átvetett, derékon összetűzött, vagy csomózott hosszúkendő. Voltak, akik a derekukra kötötték. Ezek a lakodalmas kendők nagyon szép, mintás szőttesek voltak, rojttal a végükön. A lakodalmi vígság helye az udvaron felállított nagy sátor, abban asztalok, lócák a vacsora elköltéséhez. Evőeszközt a vendégnek kellett vinni magával. A vacsorát hozzáértő főzőasszonyok készítették, segítséget jelentett, hogy a meghívottak előzetesen vittek tojást, csigatésztát, süteményt.

A VACSORA SZERTARTÁSÁT IS A NAGYVŐFÉLY VEZÉNYELTE LE. Volt ebben a vendégek köszöntése és a felszolgált étkek dicsérete mellett menyasszony-búcsúztató is. A menyasszony köszönete a felnevelő szülőknek, a vőlegény köszönete, meg különféle jókívánságok. A menyasszonyok általában nem csak mímelték a sírást, mert azt nem lehetett biztosan tudni, hogy milyen élet, milyen sors vár rájuk új otthonukban, milyen szívvel lesz hozzájuk az anyós. Vacsora után a sátor átalakult táncteremmé, cigányzenekar szolgáltatta a zenét, főleg a csárdás járta akkor. Éjfélkor volt a menyasszonytánc, amikor „eladó a menyasszony”. A menyasszonypénzből általában megvolt a lakodalom költsége, szerencsés esetben maradt is belőle valami. Terike nénémtől hallottam, hogy az édesanyámék lakodalmában sok vendég volt, édesapám híres, jó táncos, táncközben felkapta a menyasszonyt és úgy forgatta a levegőben, mindenki megállt és őket nézte. Nálunk nem volt divat a többnapos lakodalom. És éppen most, ahogyan ezen az emlékezésen dolgozom kaptam meg Majoros Palitól egy olyan dokumentumot, amely Nagypálnagyapám fiatalkori arcát, nagyvőfélyi ténykedését mutatja be. Ebből való a bevezetés útmutatója a vőfély számára. Nagyapámat, amint már mondám, Makay tanító úr tanította, az írás külalakja szép, a helyesírásban főleg a központozás hiányát és a hosszú mássalhangzók helytelen írását tehetjük szóvá. A versek sorrendjében mutatja a lakodalom szertartását. Kezdődik a pántlika és bokréta köszöntővel, a hívogató versekkel. A versekben ötvöződik az érzelem és tréfálkozás, évődés. Ilyen huncutkodó vers a menyasszony kikérése az esküvőre, amelyben a vőfély a magyar szüzek között nagy fáradtsággal keresi a menyasszonyt, de csak harmadjára találja meg az igazit. Szép és érzelmes a vőlegény, majd a menyasszony búcsúztatója a családtól, a lány barátoktól, még a keresztszülőktől is. Külön vers szól az árva menyasszony búcsúztatására. Ezután következik a pálinka köszöntő, majd az asztalhoz invitáló vers.

„Uraim az asztal meg vagyon terítve
Kés, tányér, villával el is van készítve
Jönnek is az étkek most mindjárt sorjába
Ez a sok legénység nem áll itt hiába
Ne hogy az asztalon az étel meghűljön
Fölmelegítése dologba kerüljön
Tessenek mindnyájan helyre telepedni
Úgy muzsikus majd kezd melegedni
a mi tőlem telik mindent elkövetek
Jó építitussal egyenek kelmetek”

Az étkezés során a különböző étkek feladásához szolgáló versek:
Első tál étel, két változat I., II.
Káposzta feladás I., II.
Kása feladás

Kávé bevitelkor
„Messziről jövök most
Szultán udvarából
Hozok onnan kávét
Üres csutorából
Jó ital a kávé
Mert az ember soha
Be nem rúghat tőle Éljen!”
Kocsonya bevitelkor
Pecsenye bevitelkor
Paprikás hús bevitelkor
Pohár köszöntő
Kása II. feladás
Nyoszolyó leány ajándéka
Nyoszolyó asszony ajándéka
Pecsenye felköszöntő
Becsinált felköszöntő
Bor felköszöntő
Csőröge felköszöntő
Vőlegény, menyasszony biztatása
Menyasszonytánc I. II. III.
Kontyozó felköszöntő
Kontyozásról mennek
Az árva búcsúztató I. II.
Koszorú felköszöntő
Tréfás versek vacsora alatt

Zárjuk ezt a részt egy ilyen tréfás köszöntővel:

„Az első tál étel lesz patkány nyerítés
Utána következik a kemence nyögés
Csirke turbékolás meg borjú köhögés
Végre érkezik a spékelt kocsizörgés
Egy öreg sündisznó leszen bepácolva
Egy beteges bolha lészen nyársra húzva
Sült pecsenye helyett egy tarisznya fóka
Háromszáz esztendős kirántott vén gólya.”

A KERESZTELŐ IS NYILVÁNOS ÉS KÖZÖSSÉGI ÜNNEP, DE BENSŐSÉGESEBB, SZŰKEBB KÖRŰ CSALÁDI ESEMÉNY. Fontos szereplők a keresztszülők. Ők tartják a teplomban keresztvíz alá a gyereket. Mindig átjárta a meghatottság ilyenkor a gyülekezetet, hiszen az újszülött bemutatkozásában van valami szép, magasztos dolog. Íme, az új jövevény! A keresztanya a komaasszony, aki komatálban (szép díszes porcelán levesestál) visz ebédet többször is az ifjú édesanyának. Vittek ebédet a rokonság tagjai is, jól éltek ilyenkor a kisgyerekes család tagjai. A komaság volt az egyik legerősebb barátság. A mi keresztszüleink: Nagy András és felesége Kardos Erzsébet igazi, jó keresztszülők voltak, a két család között erős volt a kötelék. Édesapám és keresztapám egyformán gondolkodtak, alkatra is hasonlítottak egymáshoz, viselkedésükben is sok volt a hasonlóság, erősek voltak és nyugodtak. Számítani lehetett rájuk.

A TEMETÉS A GYÁSZ ÜNNEPE. Mindig fájdalmas esemény, különösen az, amikor gyereket, fiatalt kell elsiratni, ha váratlan tragikus esemény következménye. Valójában magunkat is temetjük. A szertartást a vallási hovatartozás határozza meg. Falunk elmaradottságának egyik bizonyítéka, hogy halottainkat ekkor még a tiszta szobában terítettük ki, itt volt a búcsúzás helye. Különösen nagy nyári időkben, kánikulában vált sürgőssé a temetés. A tükröt fekete kendővel takarják le. A szertartást az udvaron végzi a lelkész és a kántor, fekete terítővel letakart asztal előtt. A koporsó két oldalán állnak a hozzátartozók, a családi kötelék sorrendjében. A református temetés súlyos, nagy búcsúztatója a kilencvenedik zsoltár:

„Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak. Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva; Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben.”

Komor, fenséges, de vigasztaló is ez a zsoltár. Tudják, éneklik a katolikusok is. Bennem a Himnusz mellett van a helye. Az özvegy, a gyerekek a koporsóra borulva siratják halottjukat. Sohasem felejtem, hogy milyen gyönyörű költői képekben búcsúzott édesanyám édesapámtól benn a házban, a család körében, de a koporsó mellett, a koporsóra borulva már csak sírással, erős könnyhullatással. A koporsókon egyre növekszik a koszorúk száma, és a koszorúk is nagyobbak, díszesebbek. Mintha nagyobb jelentőséget kapnának a külsőségek. Jóformán eltűntek a sírhantok, a fából készített fejfák, s egyre díszesebbek, drágábbak a műkő sírkeretek, a márványtáblák, ismét divatba jött a kripták építése.
A lelkész számára nehéz feladat a temetési igehirdetés. Tudomásul kell vennie a család kívánságát, a gyülekezet várakozását és hirdetnie kell az igét. A halott élete, munkássága, emberi és hitbéli magatartása megszépülhet kissé, de nem mondhat ellent a valóságnak. A halott iránti tisztelet tapintatot kíván, de az élők számára meg kell találni a jobbuláshoz szükséges tanulságokat. A gyász komor hangvételében nagyon fontos a vigasztalás, a családdal való együttérzés. Tapasztalatból, lelkész ismerősöktől, különösen a rokon Nagy Imrétől tudom, hogy mennyi gyötrelemmel jár, több felkészülést kíván, mint a karácsonyi prédikáció. Azt is tapasztaltam persze, hogy többek számára a nagy alkalmat, a különleges szónoki lehetőséget jelenti, amikor mindent be lehet vetni a könnyek fakasztására. Jó szolgálatot tesz ilyenkor a zengzetes hangerő.

Az udvaron összejött gyülekezet a szertartás végeztével végigkíséri a halottat a falun, ki a temetőbe. Időnként megállnak és elénekelnek egy-egy strófát a temetési énekből. Négy férfi viszi a koporsót, a koporsó alatt keresztben elhelyezett két rúd végét fogva. Igyekeznek egymással lépést tartani. Nem könnyű, mert rossz az út. Fogytak a jó erőben levő férfiak, át kellett térni a szekéren való szállításra. Könnyebb így a koszorúkat is kivinni. A temetői szertartás végén a család megbízottja azt mondja fennszóval, hogy: akik nem sajnálták a fáradtságot és elkísérték a család halottját végső pihenőhelyére, tiszteljék meg a hozzátartozókat, térjenek be egy kis vendéglátásra a család otthonába. A tor régi szokás. Sokan lázadnak ellene, nem helyeslik, hiszen van, amikor a temetési énekből nótázás lesz.

Édesanyám nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy tor legyen a temetésén, úgy ahogyan édesapám temetésén is volt. Többször is elmondta: nagyon kérlek fiam, ne hagyjátok el a tort. Elkészített hozzá mindent. Elmondta többször a húgaimnak is, kit kérjünk meg, hogy segítsen. Végülis Éva keresztlánya és Mikola Bálint felesége voltak a fő segítők. Kérését végakaratnak tekintettük. Sokan fogadták el a meghívást, megtelt vendéggel a ház, az udvar, szeretettel emlegették. Sorolni tudnám, hogy ki mindenkit itt láttam utoljára.
LEGSZEBB, LEGKEDVESEBB ÜNNEPÜNK A KARÁCSONY VOLT. Felemelő hagulatú esemény volt a havas téli karácsonyestén templomba menni. Hallgathattuk a kántálók éneklését is az ablakok előtt. Előbb hangos szóval megkérdezték: szabad-e az Istent dicsérni? A kántálók ajándékot kaptak. Mi már nem jártunk kántálni, mert volt ebben olyan koldulásféle is. Amikor nagyobb gyerekek lettünk, állítottunk karácsonyfát is, bár a beszerzése akkor még elég körülményes volt. Most is azzal a módszerrel díszítem a fát, ahogyan azt édesapám csinálta. Voltak hagyományos díszeink, magunk festette arany, ezüst dió, színes papírokból vágott és ragasztott láncok, magunk sütötte csillag és karikaformájú sütemények. Tettünk a fára gyertyát és csillagszórót is. Ajándékozás nálunk nem volt. Nem tudom, hogy a faluban másütt szokásban volt-e. Azt hiszem, hogy a parasztcsaládokban nem. A karácsonyi énekek közül különösen a 81. és 82. dicséret volt kedvelt, ezeket mindenki tudta.

„81. Krisztus Urunknak áldott születésén
Angyali verset mondjunk szent ünnepén,
Mely Betlehemnek mezejében régen zengett eképpen: Dicsőség magasságban az Istennek,
Békesség légyen földön embereknek!
És jóakarat mindenféle népnek És nemzetségnek!”
„82. Az Istennek szent angyala Mennyekből, hogy alászála, És a pásztorokhoz juta, Nékiek eképpen szóla: Mennyből jövök most hozzátok És íme nagy jó hírt mondok, Nagy örömet majd hirdetek, Melyen örvend ti szívetek.”
HÚSVÉTKOR NÁLUNK IS NAGY DIVAT VOLT A LOCSOLKODÁS. Locsolkodtak a gyerekek, a legények, de a fiatalemberek is. A lényeg a vendégség volt, a locsolkodók fogadása, festett tojással, kínálással, ez leginkább sonka volt és sütemény. Finom tortákat, ízletes süteményeket tudtak sütni a fügödi lányok, asszonyok. Italból is volt többféle, ebből időnként baj keletkezett, de részegeskedés nem volt. Én magányosan mentem locsolkodni a lánypajtásokhoz, de a velünk barátságban, rokonságban levő házakhoz is. Mindig meglocsoltam keresztanyámat, a két nagynénémet, a tanítónéasszonyt, Szűcs Borika nénit. Egy bizonyos korig el lehetett fogadni a pénzt is. Volt néhány jól jövedelmező húsvétom.

Locsolkodó vers több is volt forgalomban – az Én kis kertész legény vagyok, locsolkodni járogatok – a legkisebbeknek, de voltak filozofikus, nagylélegzetű versek is. Mikola Sanyi mondott ilyet, nagyon szépen. Én midig ezt a verset mondtam.
„Ma van Húsvét napja, Második hajnala, Melyben szoktunk járni Ifiak tábora. Serkenj fel ágyadból, Tiszta nyoszojádból, Vedd ki hímesedet Arany kaszinádból. Csak frissen csak frissen, Ne várjunk sokáig, Hogy a mi seregünk Mehessen tovább is. Szabad-e locsolkodni?”
Persze, hogy szabad volt, erre vártak, ezért volt a húsvéti vendéglátás. Nekem mindig volt igazi kölni vizem, de sok kétes értékű szagos víz került a locsoló üvegekbe. A legények nálunk abban az időben leginkább szódavizes üveggel szerelték fel magukat, de voltak még igazi, kút melletti nagy locsolások is.
PÜNKÖSDRE A TEMPLOMOT DÍSZÍTETTÜK FEL, SOK LOMBBAL, TAVASZI VIRÁGGAL. Pünkösdi rózsa azért volt olyan sok a kertekben, mert kellett a virága erre az alkalomra. Nagyon szép volt ilyenkor a templom, szinte lábujjhegyen kellett benne járni a meghatottságtól. A díszítés a harangozó Szanyi Józsi bácsi vezetésével folyt. Vele nagyon jó barátságban voltunk, amikor kántortanító lettem, együtt végeztünk szolgálatokat.

SZOKÁS VOLT A MÁJUSFA ÁLLÍTÁSA, amely nem vallásos ünnephez kapcsolódik, általános népi szokás. Leginkább az Érben szemelték ki a legények a szép, sudár, arányos formájú fácskát, onnan vágták ki éjszaka. Szalagokkal díszítették, néha kötöttek rá valamilyen ajándékot. Mindenki ahhoz a lányos házhoz vitte, ahová udvarolt, leginkább a kapufélfához szögezték. Most jövök rá, hogy én senkinek sem állítottam. A továbbtanulás igazában kiszakított a legénycsapatból, a legényéletből. De a húgaim kaptak, takaros, szép lombú, szépen díszített májusfát. A legszebbet Szűcs Feri, a későbbi sógor állította.

HÁZI ESEMÉNY VOLT A DISZNÓÖLÉS, amely ugyancsak hagyományos szertartás szerint zajlott. Jó kedvet gerjesztő esemény mindjárt az első feladat, a pálinka porció elfogyasztása, még sötétben toporogva a havas udvaron. Azután jött az izgalom, hogyan sikerül kicsalni a disznót az ólból, és hogyan sikerül a böllérnek az a kegyetlen művelet, amit el kell végeznie. Édesapám jó böllér volt, nem igen vétette el a szúrást. A vigalommal azért együtt járt valami szomorúság is, különösen a gyerekekben, akik nem értették miért van ez, hiszen a levágásra ítélt disznót etettük, szerettük, sokszor megvakargattuk a hátát, dehát ilyen az élet. Mi akkor mangalicákat tartottunk, ez volt az általános, sok zsírt adtak és igen jó ízű szalonnát. Általában kettőt vágtunk, olyan 100-120 kilósakat. Izgalmas volt a szalmával való perzselés, de a többi már hentes szakmunka, amit a böllér végzett. A legkellemetlenebb feladat a hurkabélmosás, a bélből először ki kellett üríteni, ami benne volt. Ez a nők dolga volt. Sok víz kell hozzá, hideg víz, forró víz, hideg időben a trágyadombon. Nagy tanakodásokkal, kóstolásokkal járt a hurka és kolbász töltése, és erős figyelmet kívánt a zsírsütés. Ünnepi és közösségi rendezvény volt ESTE A DISZNÓTOR, és másnap a kóstoló széthordása, amelyben nagy szerepet kaptak a gyerekek is. A disznótoros vacsorához gyakran bekopogott a kormozott arcú maskarás fiú, akinek kijárt a hurka, kolbász kóstoló.

MEG KELL MÉG EMLÉKEZNI A KUKORICAFOSZTÁSRÓL. Ez a kukorica mennyiségétől függően egy-két estére való alkalmat jelentett. A kukoricát ki kellett bontani a burkából, úgy, hogy az utolsó levelek rajta maradjanak, ezekkel lehet a csöveket egybefonni. A koszorúkat fel kellett cipelni a padlásra. A szűk hely miatt ez nehéz munka volt s a padláson még fel kellett rakni a szarufákra is. Nagyon vidám esték voltak ezek, sok viháncolással, rendetlenkedéssel, és kukoricalevélben kaptuk a jóízű főtt kukoricát. Nálunk mindig édesapám és Kristóf Andris bácsi fonták a koszorúkat.

A NAPRAFORGÓ VERÉS, A KOPOLÁS JELENTŐSÉGE KISEBB, mint a kukoricafosztásé, de ehhez is jól jön a segítség. Többnyire a nagyobb gyerekek feladata, a közeli barátok vesznek részt a munkában. Az érett tányérokból egy erre készített hosszabb verőbottal kell kiverni a magvakat. Ez a művelet volt a kopolás. A kivert magokat rostával tisztítottuk. A napraforgóból ételolaj készül az olajütőben. Az asszonyok összejöttek CSIGACSINÁLÁSRA is, de szívesen csatlakoztak ehhez a tevékenységhez a gyerekek is. Ez az összefoglalás persze nem tudományos munka, kérem a néprajzosokat, legyenek elnézők velem. A már többször emlegetett Majoros Berti, keresztapád gyerekkori barátja ma Szerencsen él, Abaújszántón működő bútoripari vállalkozása nagyon szép munkákat végez, makacsul figyelmeztet egy fügödi sajátosságra, az utcaseprés példás teljesítésére. Ilyen kis faluban nincs hivatásos utcaseprő. A falusi életmód viszont szennyezi az utat, a tehenek, disznók nincsenek tekintettel a közterületre, hullatják termékeiket. A szekerekről a kötelező elővigyázatosság mellett is lepereg a szállítás tartalmából. Besegít a szél is, amely összehordja a leveleket. Ezeket el kell takarítani.

MINDENKI A SAJÁT HÁZA ELŐTT SEPER. Alkalmanként is, ha úgy szükséges, de a vasárnaphoz, az ünnephez szigorúan hozzátartozik ez a művelet. A fügödiek híresek voltak arról, hogy időben, lehetőleg már szombat este felsöpörték az utcát. Leginkább a fiatalok feladata volt ez. A minőségi munkát az jelentette, hogy száraz időben először fel kellett locsolni, csak azután jöhetett a söprés. Ha a locsolás elmaradt a felkavart porfelhő szállt végig az úton. Nekünk ez az átlagosnál is nehezebb feladat volt a seprés, mert a mellettünk levő két dűlőút előtti rész is ránk jutott, bár Kucsmárékkal többnyire igazságosan megfeleztük.

Sokat írtam ebben a fejezetben, mégis keveset ahhoz, hogy szakszerűen bemutassam életmódunkat, szokásainkat, hagyományainkat. Összefoglalásuk sok szép érzelmet ébresztett fel bennem. Mindenekelőtt a család és egy kis falu közösségi együttélésének meleg emberségét, tisztességét. És örömmel tapasztalom, hogy ugyanígy él ez másokban is. Jó útravalót kaptunk ebben a közösségben.