Petró András
Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -
- Második fejezet
- A falu élete, hétköznapok, ünnepnapok
- Háziipar, mindenekelőtt a fonás-szövés
- (161-166. oldal)
fonás-szövés az a háziipari tevékenység, amely leginkább nevezhető népművészetnek. Sokan értették ezt a szép mesterséget nálunk, úgy szállt anyáról-leányra. Nemcsak szép volt, de nehéz és fárasztó is. Méhész Géza háziipari felügyelő közleménye szerint (Abauji Kalendárium, 1949 ) a megyében közel 75 községben foglalkoztak fonás-szövéssel, mintegy hétezer fonó-szövő háziiparost tartottak nyilván. A kender feldolgozása hosszabb időre adott munkát. Megpróbálom ezt érthető, ismeretterjesztő stílusban bemutatni. A szakszerűség némi kívánnivalót hagy maga után, miután a néprajz nem tanult szakmám.
A BÁRSONYOS MELLETT MINDJÁRT A HÍD UTÁN, BALOLDALON VOLTAK A KENDERFÖLDEK, IGAZÁBAN A LEGELŐ EGY RÉSZE. A kendermag elvetése után nem igen volt vele munka. Azért kellett izgulni, hogy tisztán keljen ki. Amikor a kender megérett következett a kinyövése (kihúzgálása). A kihúzgált kenderszárakat kévékbe kellett kötni. A nyűvés akkor okozott nagyobb gondot, ha a nagy szárazság miatt a föld megkeményedett. A rostos kenderszárról le kell választani a pozdorjás részt. A munkamenet így következett.
A kévékbe kötött kendert vízben kellett áztatni, hogy felpuhuljon. Az áztatóhely a gát melletti szakasz volt, ahogyan a Bársonyossal való ismerkedésünk idején szó volt erről. Kenderáztatás idején már nem volt kellemes a hideg vízbe menni. Karókat kellett a talajba verni és azok közé fűzni, kötözni a kévéket. Amikor ez megvolt, az egészet leiszapoltuk, ez volt a nehezék, hogy a kévék a helyükön maradjanak. Úgy emlékszem, hogy 8-10 napig tartott az áztatás. Ronda munka volt a kender kimosása. Nagy didergések voltak e művelet közben, és utálkozások, mert az áztatott kender: síkos, iszapos, büdös. A kimosott kévéket hazavittük és az udvaron sátorszerűen felállítva kiterítettük, hogy jól kiszáradjanak. Ez érdekes és szép látvány volt. Amíg kisebbek voltunk, török janicsárok sátrainak képzeltük a kis kender sátrakat, és közöttük vívtuk török elleni csatáinkat. Ha kiszáradtak a kévék, jöhetett a tilolás. Ennek a munkának az eszköze volt a tiló, (persze nem a kivégzésekhez használatos nyaktiló) ezzel történt a kender száraz rostjainak az összetörése, a szálak különválasztása, simítása. Ez is nehéz munka volt, különösen a jobb kezet és vállat vette igénybe. A pozdorjától megszabadított szálakat ecsettel (gerebennel) tisztították, simították tovább az asszonyok, és ezt a csepűt csomókba kötve vitték a kendertörőbe. Ezt a műveletet is bemutattam a Kuruczék malmával való ismerkedés közben. Egy ilyen éles, hosszú szögekből készült gerebent megmentettem, ott van ma is Almádiban, a te lakosztályodban, az egyéb fügödi emlékek mellett. A törés után vált alkalmassá a csepű a fonásra.
A FONÓBAN SZÓL A NÓTA, ÉN ISTENEM, DE RÉGÓTA HALLGATOM. Ez is édes, bús nóta,
mélyről jön azokból, akik nosztalgiával gondolnak vissza elhagyott ifjúságuk helyére, paraszti életükre. A fonás volt a feldolgozás leghosszabb időszaka. Ezt a munkát is kisebb közösségekben végezték a lányok, asszonyok. A lányokhoz a legények mentek vendégségbe, az asszonyokhoz a házas emberek, a férjek. De elmondtam már neked édesanyám lánykérésének fonóbeli történetét.A fonás eszköze volt a guzsoly, gyerekkoromban terjedtek el a kerekesguzsalyok, könnyebb és gyorsabb lett velük a munka. (Nálunk guzsolynak hívtuk.) Volt belőlük többféle is, álló és fekvő, de az egyik is, a másik is szépen megmunkált, festett munkaeszköz. Erényük, hogy könnyűek, nem okoz gondot ide-oda helyezésük, a szomszédba is nehézség nélkül el lehet vinni. A lányok, legények nem kedvelték az újítást, mert a régi kézi guzsoly pörgető orsóját le lehetett ejteni, a fürge legény felkapta, és milyen jó volt azt az évődő harcban visszaszerezni. Ez a régi kézi guzsoly is ott van Almádiban, csepűvel, orsóval, az orsón fonállal. És van abban a kis házi múzeumban néhány maradvány a szátvából is, egy borda, egy vetélőcsónak, benne orsó, két csiga, és egy nagyon szép szövött konyhakötény. Mert a fonókban szövődtek a szerelmek, innen haza lehetett kísérni a leányt, de jó mulatságok, pletykálkodások, mesemondások színhelye is. Hozzánk is jöttek fonóba, leginkább Kristófék, Novák Erzsi néni, Havas néni. Bennünket lefektettek, hogy aludjunk. Szuszogtam is békésen, de mindig ébren voltam, hallgattam a beszélgetést, az ízes történeteket. Különösen Novák Erzsi néni volt nagyhatású elbeszélő, időnként pajkos történetekkel.
Szakszerű leírást ad a fonásról-szövésről az abaúji szőttesek avatott gyűjtője Szabó Sándorné: Abaúji szőttesek című munkájában. Szíves engedelmével őt idézem.
„A fonást guzsalyon végezték. Az „ülőguzsaly” volt az elterjedtebb, de sok volt a „kerekes guzsaly” is. Az orsó segítségével sodorták meg a fonalat. A kerekes guzsallyal gyorsabb volt a fonás, ezt lábbal hajtották. A „megágyazott gonygyolát” rákötötték szép színes szalaggal a guzsaly felső részére. Az ujjak segítségével húzták belőle a kendert, az orsóval közben jobb kézzel sodorták. A megfont fonalat „motolálták”, „pászmákba” kötözték. A motola fából készült eszköz volt, amire az orsóról tekerték le a fonalat. Egy pászma 63 szál volt a motollán. Ez tulajdonképpen egy mérce is volt. Ezután „csőrölték”, majd a „fejfokra” került a fonal. A fejfok fából készült cső, a két végén fa korong, hogy a fonal le ne csússzon róla. Most már csak a felvetés hiányzott. Ezt kevesen tudták elvégezni. Általában falunként egy-két asszony. Hozzájuk vitte mindenki felvetni a fonalat. A vetőasszonynál fel volt állítva a vetőfa. Ez egy középső tengelyen forgott, négy ága kb. 1-1 m volt. Erre rácsavarták a fejfokról a fonalat. A munka szakértelmet kívánt, mert itt dőlt el a vásznak főbb jellemzője. Pl. hány „forgó” volt. (Egy forgó 5 m vászon.) Volt olyan falu, ahol 4 m volt egy forgó. Szélessége, csíkja stb. Most már csak a „szátvára” – szövőszékre kellett „felhúzni” a fonalat. Ez szintén nehéz feladat volt. A szátva egy fából készült szerkezet. A fél szobát elfoglalta. Legfontosabb része a két nyüst, a borda, a taposó. A fonalat előbb a nyüstbe, majd a bordákba kellett „befogdosni” szálanként. A felhúzás bizony egy napig is eltartott. Ezután jöhetett a szövés.”
Ez a munka nagyon fárasztó volt. Görnyedve kellett végezni, figyelmet kívánt, jobb kézből balra, bal kézből jobbra bedobni a csónakot, jobb kézzel rántani a bordát, lábbal taposni a nyüstöket emelő taposókat. Téli szövés idején több héten át bent volt a szátva a házban. Keresztbe állítva, eleje az udvari ablak előtt, hogy minél több fényt kapjon a szövőasszony. Ilyenkor teljes átrendezésre volt szükség, műhely lett a szobából, hiszen a szátva mellett el kellett férni a csörlőnek is. De sokat hajtottam magam is ezt szerkentyűt, volt benne szórakoztató elem is, de hosszabb idő alatt jól elfáradt a kisinas.
A FÉRFIAK (ÉDESAPÁM LEGALÁBB IS) NAGY RÉSZE ÉRTETT A SEPRŰKÖTÉSHEZ, A KOSÁRFONÁSHOZ, HÁLÓKÖTÉSHEZ. Nem művészi szinten, de jó minőségben és esztétikus kivitelben készítette el ezeket a termékeket. Nálunk sokféle formájú kosár volt használatban, mindegyik másféle feladathoz, szépek is voltak és főleg praktikusak. Értett a famunkákhoz, házi szerszámainkat, kapa, kaszanyelet, gereblyét ő készítette, de maga csinálta a kerítést, a kaput, a sertésólat is. Gyakran csodálkoztam ezen a sokoldalú tudásán. Hogyan szerezte? Kitol tanulta? Mert Petronagyapámat nem láttam ilyen gyakorlati embernek. Ezek a munkák jelentették az állatok gondozása mellett a téli elfoglaltságát. A fonás-szövés mellett a lányok általában kézimunkáztak, hímeztek. Ez a tudományuk kellett a kelengyéjük elkészítéséhez is.JELLEGZETES NÉPVISELET NEM VOLT A FALUNKBAN, csak a szokásos paraszti munkához igazodó ruházat. A férfiak csizmát, csizmanadrágot (bricsesz) viseltek. A csizmában kapcát tekertünk a lábunkra, nagy figyelmet kívánó művelet volt, mert ha összegyűrődött feltörte a lábunkat. Nyáron inkább hosszú munkanadrágot, kék kötényt (surcot) kötöttek maguk elé, szandált hordtak a csizma helyett. Ünnepre fehér inget vettek fel, a kalap az akkori szalagos vásári kalap, minden jellegzetesség nélkül, leginkább fekete. Télen a különböző minőségű kucsmák kerültek elő, voltak közöttük drága darabok is. Egy igazi népi hagyomány volt az öreg Kristóf bácsi hosszú, fehér gatyája. Nagy munkát jelentett a rendben tartása, mosása, úgy kellett vele bánni, „berakni”, mint a plisszérozott szoknyákat.
Az asszonyok ruhája leginkább kantus szabású, de voltak, akik kitartottak a szoknya mellett, de ezt legfeljebb egy-két alsószoknyával. Ezekből volt nyári és téli, hétköznapi és ünnepi viselet. Kedvelt volt a kendő, télen a nagykendő, jó melegek és szép rojtosak voltak. Praktikus téli viselet volt a bekecs, a pruszlik. Volt belőle hétköznapi és ünnepi, de ezek vásári készítmények voltak. A fejükre fejkendőt kötöttek, álluk alatt csomóra kötve. A fejkendőkkel divatoztak leginkább, idős korra már a
fekete járta.A lányok már akkor rátértek a városi viseletre. A húgaimnak Szűcs Borika néni, – Felsőfügödön lakott –, varrta a ruhákat, divatlapból választották milyen legyen. Ott dolgozott nálunk, természetesen télidőben, ez is nagy alkalom volt a beszélgetésekre. Nem került többe, mintha készen vettük volna.
