Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Második fejezet

A falu élete, hétköznapok, ünnepnapok

 

Vihar a Baktérban

(159-160. oldal)

z a történet ugyancsak nehéz mezei munkáról, a kapálásról szólt. Azt is mondhatnám, hogy a munkára nevelésem, a paraszti életbe való beletanulás másik példája. Azért maradt igazán emlékezetes, mert akkor éltem át először, kint a mezőn egy igazán félelmetes nagy vihart, amikor tényleg megéreztem a halálveszedelem ijesztő élményét.

Azon a reggelen a Baktérba mentünk kukoricát kapálni. Édesanyám összerakta az elemózsiát az erre való tarisznyába, o maga szőtte az anyagát, és ő varrta meg. Előszedtük a szerszámos tarisznyát is, abban volt a kapaveréshez szükséges kalapács és üllő. Nagyon jó, könnyű, sima nyelű kapát csinált nekem édesapám,
élesre is kalapálta, de azért nem volt csodakapa, nem dolgozott parancsszóra, magától.

Talán ezt a határrészt szerettem legjobban. Olyan romantikus, változatos hely. Végig megyünk a Másvégen, köszönünk az embereknek. Kiérünk a temetőhöz, átkelünk a hídon, de most nem állunk meg sehol, nincs ideje a beszélgetésnek, bámészkodásnak, most munkába megyünk. Vállunkon a kapa, oldalunkon a tarisznya. A legelő mellett vezet a dűlőút, sokszor trappoltam már rajta, de most édesapám nyugodt lépéseihez próbálok igazodni. Hogy könnyebb legyen a dolgom, ő rövidebbre veszi a lépéseket. A hegyekre is csak éppen pillantást vetek. A dűlő aljában széles vizes árok, a határrész legmélyebb területe, sokáig állt benne a víz. Növényzete is változatos, magas topolyafák rengeteg ezüstös levéllel, lentebb fűzbokrok, nagy lapulevelek és sok csípős csalán (csenál). Jártunk ide a barátokkal is tehenet legeltetni, amikor a legelőn már elfogyott a fű. Jó volt itt letáborozni. Rekkenő volt a hőség már reggel is, amikor kifelé mentünk. Mondta is édesapám, hogy ebből még vihar lesz, de kellene is az eső.

Hosszú volt ez a földdarab, egészen a Bélusig tartott. Ezt persze látni kell. Őszintén bevallom, hogy nem kedveltem a kapálást. Nehéz munka. Hajlottan, görnyedve kellett forgatni a kapát, mozgatni a földet, irtani a gyomot. A kapálás nemcsak olyan kapirgálást jelent, a kapára vett földet el kell húzni a régi helyéről, hogy a dudva (gyomnövények) gyökerei elszakadjanak. Mutattam már neked Almádiban, ki is próbáltad
ezt a módszert. Akkor még nem kellett óvni a kezed a gitár számára.

Az volt a szerencse, hogy a talaj itt laza, könnyen merült benne a kapa. Örök veszély viszont, hogy a gazzal együtt a kukoricát is kivágja az ember. Óvatosan kell elhúzni a kapát a szár mellett. Nekem gyakran kellett kézzel is huzigálni a kukorica közeli gyomokat. Egymás mellett haladtunk, édesapám két sort vitt, én csak egyet. Ezzel a kedvezménnyel sem tudtam lépést tartani vele.

Úgy tíz óra felé csúnya, fekete felhők torlódtak egymásra Szentandrás felől. Félelmetes volt. Percek alatt ránk szakadt az ég. Csattogás, villámlás, iszonyú dörgés, zuhogó eső, valósággal a földhöz vágott bennünket.

– Dobd el a kapát és lapulj a földre, – kiabálta édesapám, és begurított egy mélyebb barázdába. Lefeküdt o is. Lapultam, reszkettem, fúrtam a fejem a földbe, rettenetesen féltem. Úgy éreztem, hogy mellettem csap le minden villám.

Elszédültem, vagy el is ájultam. Hirtelen nyugalom szállt rám. Nem hallottam a dörgést, nem láttam a villámlásokat. Otthon voltam az udvaron, a pince tetején ültem, onnan figyeltem az udvarunkon zajló temetést. Megdöbbenve jöttem rá, hogy itt bizony engem temetnek. Ezek szerint meghaltam a viharban.

A temetés pontosan olyan volt, mint hosszú idővel azután édesapám temetése. Rengeteg ember gyűlt össze, nem fértek el az udvaron. Ott volt Kismikola Bálint, Csécsi János, Nagy Bálint, zokogott mindenki, még a tisztelendő úr is, meg Vita tanító úr is. De édesanyámékat nem láttam. Csodálkoztam is, hogy ok ugyan hol lehetnek? Képzelődtem saját temetésemről máskor is.

Arra ébredtem, hogy édesapám ráz, ütögeti az arcom. Na jól van, mondta, elszédültél, valahol a közelben csapott be a villám, megérinthetett a szele. Végigtapogatott, kérdezte fáj-e, szédülök-e. Láttam, hogy nagyon meg van ijedve, igyekeztem összeszedni magam.

Elvonultak a felhők, távolodtak a villámlások, csendesedett az eső. Csúnyán néztünk ki. Vizesen, sárosan. Folyton bizonygatnom kellett, hogy jól vagyok. Összeszedtük elázott tarisznyánkat, megkerestük a kapákat és indultunk haza. Nem nagyon beszélgettünk. Édesanyám kint állt az út végében, leste jöttünket, szaladt elénk: – jaj, úgy féltem, hogy valami bajotok esik, nem éltem meg ekkora vihart még, azt hittemleviszi a szél a tetőt. Szerencse, hogy jég nem esett.

Akkor már sütött a nap, de nem fogtunk nagyobb munkához. Lézengő pihenéssel, olvasással töltöttük az időt. A szédülésemről, az álmomról nem szóltam.

Tudod, ha nagy vihar jön a Balatonon, – nagy viharok tudnak itt kerekedni –, mindig eszembe jut az a rettenetes, az a felejthetetlen, halál közeli vihar a Baktérban. Azért te ne félj Andris, tapasztaltad már, hogy amilyen nagy, fergeteges, olyan gyorsan tud elvonulni.

Ha nem félnék tőle, hogy ez így kissé giccses, mondanám neked annak az egész tavat átívelő ragyogó szivárványnak a szépségét, amelyben úgy tudunk gyönyörködni. Igaz is, ilyen hatalmas, nagy ívű szivárványt otthon sohasem láttam.

 

Statisztika