Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Második fejezet

A falu élete, hétköznapok, ünnepnapok

 

Az első aratásom gyötrelmei

(155-157. oldal)

lső aratásom története, amelynek helyszíne a vasúton túli Hidegh-féle dűlőben fekvő földünk volt, ma is úgy él bennem, mintha csak most történt volna. Még nem váltam ugyan felnőtté, de előre léptem a ranglétrán, tiszteletre méltó kereső dolgozó lettem. Megtanultam egy életre szólóan, hogy mit jelent a paraszti munka. Andris te ezt már elképzelni sem tudod. Csodálkozva nézel a kaszára, sarlóra: miféle szerszámok ezek? Marokszedő voltam édesapám után, aki a legjobb kaszások közé tartozott a faluban. Kaszás arató már nem lett Belőlem, a kaszáláshoz nem volt elég gyakorlatom és erőm sem. Eddigi harmadosa a Másvégből való rokon Margitka néni volt. Hozzá hasonló fürge, ügyes asszony nem volt még egy a faluban.

Ő nemcsak marokba szedte a levágott rendet, de mindjárt kötelet is csavart, ezeket lerakta és a felszedett markot máris a kötélbe tette. Később csak össze kellett kötni és mehetett a keresztbe. Takaros, formás kévék voltak, könnyű volt velük dolgozni, szekérre fel, onnan a kazalba dobálni, kazalból a cséplőgép padjára. Ezek a kévék együtt maradtak. Margitka néni azonban beteg lett, nem tudott jönni ezen a nyáron Volt némi vita édesanyám és édesapám között, hogy szabad-e engem befogni erre a munkára. Végül győzött a kényszer.

Édesapám beszélte meg velem a dolgot. A kertben ültünk egy nagy farönkön. Komolyan, felnőtt emberek módjára folyt a beszélgetés. Igaz, inkább ő beszélt. Ennek a lényege ez volt: tudja, hogy nagyon szeretnék egy muzsikát (hegedűt), mert szeretnék megtanulni muzsikálni. Ő ezt helyesli, de sajnos nincs rá pénzünk. Most itt az alkalom, megkereshetném az árát. El kellene vállalnom az aratást. Margitka néni helyett lennék a marokszedője és ezzel megkereshetném az árát. Nem akart még ebben az évben befogni erre a munkára, de a szükség így hozta. – Gondold meg öcsém, ha vállalod, akkor szólj! – mondta végül. Mindig így szólított: „öcsém”, ha valami komoly dologról volt szó.

Vállaltam persze minden gondolkodás nélkül, tudtam, hogy ez az élet rendje. Vége a gyerekkornak. Ezen bánkódtam is, de volt bennem némi büszkeség is. Ekkor léptem a kereső mezei munkások sorába. Ez volt az első javadalmazásom. Részt kaptam a learatott termésből. Ezt a részt eladtuk, és ebből a pénzből vettem meg Tóth János bácsi hegedűjét. Ma is őrzöm a nagyszobában, dekoráció a falon, gyakorta támad kedved „megnyiszorogtatni”, amikor hozzánk jössz.

Nagyra nőtt azon a nyáron a búza. Súlyos kalászai meghajlították, a híres Hernád-menti szelek földre döntötték. Nehéz volt a kaszás munkája is, körbe kellett járni az egymásra csavarodott, összekuszálódott búzát, honnan is lehet neki állni a kaszálásnak. A kaszás persze erős volt és tapasztalt szakember, de a marokszedő gyenge, tudatlan, ügyetlen, csak a jó szándék, az akarat munkált benne.

Nem azért mondom Andris, de ez valóban gyötrelmes feladat. A kaszás ütemes kaszavágásokkal rendre vágja a kalászokat. Ezt az oldalra dőlt rendet kell a marokszedőnek egy sarló segítégével felgöngyölíteni, marokba szedni és a kialakított sorban lerakni a tarlóra. De ezt a felszedést is hátrafelé haladva végzed, kényelmetlen, görnyedő testtartásban. Hamar kiderül, hogy a könnyű sarló milyen nehéz, hogy a felgöngyölt csomó szétcsúszik, elnyúlik, pedig így nehéz lesz kévébe kötni. Ez is tudomány, meg kell tanulni. A paraszti munka olyan egyszerűnek látszik, mintha csak testi erő kellene hozzá, holott nagyon is bonyolult mesterség, sok-sok technikai eljárást kíván. Nem elég elméletben tudni, gyakorolni kell, akárcsak a gitárjátékot. A felszedett markokat azután kévébe kell kötni, a kévéket pedig keresztekbe rakni. A keresztrakás azt jelenti, hogy a kévéket négy oldalról átlósan rakjuk egymásra, úgy hogy a kalászos része kerüljön belülre, a védett, betakart helyre, az eső ugyanis lecsurog a külső szalmás részen. A kereszt betetőzése a pap, a felső takaró kéve, amit a belőle kihajtott szálakkal kötünk az alsó kévékhez. Igazi építmény ez, jól ellenáll a nagyobb szeleknek is.

Sütött a nap, Erősen. Sehol semmi felhő, amely eltakarná. És nem mozog a levegő sem. Izzadtam kegyetlenül, a folytonos hajlástól fájt a derekam. Édesapám a kaszájával igyekezett segíteni, összébb rendezni a szétnyúló szálakat. Nehéz volt a tarlón való közlekedés is, pedig csizmaszárból készített bocskort kaptam erre a munkára. Azt hittem, hogy mindjárt összeesek, nem bírom tovább. Ekkor tapasztaltam újra, hogy mennyi pedagógiai érzék szorult édesapámba. Elküldött a fák alatti, árnyékba helyezett demizsonért, mert megszomjazott, inni akar.

Kiegyenesedhettem, mozoghattam. Már ez is pihenést jelentett. Ő megkóstolta a vizet, de mindjárt ki is köpte.

– Nem ér így semmit, meleg, mint a pisi. Szaladj be a Hustákra Hornyákékhoz, hozz friss vizet.

– Mentem boldogan. Jól lemosakodtam, megtöltöttem a demizsont. Apám örömmel fogadta. Egészen rendbe jöttem, folytatni tudtam a munkát. A gyakorlat is segített, rájöttem a megfelelő fogásokra, édesapám is gyakrabban állt meg pihenni. És eljött a várva-várt idő, az ebéd ideje. Édesanyám hozta az ebédet. Mindig jó volt a főztje, de ez az aratási ebéd, ez valami különlegesen jó volt. Azt éreztem, hogy felnőttként ebédelek felnőttekkel, munka közben, a mezőn. A délután már könnyebb volt. Édesanyám
is velünk maradt és segített. Jól haladtunk, de nem végeztünk aznap.

Huszonkét keresztet raktunk össze ezen a földdarabon. A végén össze is gereblyéztük az elhullott kalászokat. Ezt a hatalmas, nagyfogú gereblyét, miért, miért nem brúgónak hívtuk. Hogy megváltozott a korábbi kép! A búzatábla helyén tarló, a tarlón az összerakott keresztek szép sorban. Jó két hétig tartott az aratás azon a nyáron. Még az eső sem esett, hogy egy kis pihenőhöz jutottunk volna. Az aratás után következett a hordás. Ez jó munka, mert a szekérrel való kimenés a határba, majd a rakodás utáni várakozás a következő szekérre, végül a visszatérés pihenőt, változatosságot jelent. A villát már tudtam kezelni és az is adott némi szünetet, amíg a keresztalját összegereblyéztem, amíg átmentünk az egyik kereszttől a másikhoz. Volt ok az izgalomra is, amikor az utolsó kéve alól már csupasz kisegerek futottak szét ijedten. Az aratási munkák végleges befejezését a gépelés jelentette, de erről már beszámoltam.

A munkáért járó részem árát megelőlegezte édesanyám, ezzel mentem Tóth János bácsihoz megvenni a hegedűt. Nagyon boldog voltam, amikor leakasztotta a szögről, álla alá vette, bemutatta, hogy milyen jól szól, aztán átadta. Még kívánta is, hogy legyen kedvemre, legyen jó szolgám. Szomorúnak láttam, nem szívesen vált meg tőle. Valamiért nagyon kellett az a pénz, amit kapott érte.

A munkáranevelés egyik jeles kutatója vallatott egyszer a paraszti életről, szüleim, a falusi család munkára neveléséről, az általuk alkalmazott módszerekről. Elmondtam neki ezt a történetet is. Édesapámnak szóbeli nevelési útmutatása, intelme kevés volt, de az nyomatékos, egy egész éltre szóló. De megmaradt bennem néhány általános mondása, ezeket úgy beszélgetés közben mondta. A sokat alvó, álomszuszék emberekről többször megjegyezte, hogy aki sokat alszik az keveset él. A sokat beszélőkről meg azt, hogy aki sokat beszél az hazudik. Ki nem álhatta a pletykálkodást. O maga példát is mutatott ezekből, mert korán kelt és későn feküdt, még télidőben is. Beszédében is szűk szavú volt, meggondoltan mondta, amit mondott. A jó történeteket persze szívesen hallgatta, de leginkább olvasni szeretett.

Nagyon elgondolkoztál ezen a mesén, Andris, és valami olyasmit mondtál, hogy – furcsa világ volt ez, nagyapa. – Szép történet, büszke is vagyok arra a kisfiúra, de azért sajnálom is. Szerencse, hogy ilyen megértő szüleid voltak.
 

Statisztika