Petró András
Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -
- Második fejezet
- A falu élete, hétköznapok, ünnepnapok
- A libapásztor keservei
- (153-154. oldal)
z a mesém a kis libapásztorról szólt, aki voltam magam is. Édesanyám 12-13 libát nevelt, ennyit költött egy anyalúd. Elsősorban a tolla miatt, de a hízott liba, hízott kacsa fizetőeszköz is volt. Tizenéves koromtól engem terhelt a felelősség a libákért. Etetni kellett a büdösöket, őrizni, kihajtani, legeltetni. Sok küzdelmem volt ezekkel a ronda libákkal.
Szerettem az állatokat, különösen háziállatainkat, de a libákat gyűlöltem. A liba csak két-három hetes korában kedves és szép, akkor még szeretni valóan totyog, szívesen veszed az öledbe, hogy megsimogasd selymes szőrét. Ilyenkor könnyű együtt tartani a csapatot, mert a kicsik engedelmesen mennek az anyjuk után. Igazán csak az a dolgod, hogy az anyaludat terelgesd a kívánt irányba. De, ahogyan növekszik a kisliba úgy lesz egyre utálatosabb. Mindig éhes, mindig tömi a begyét, és engedetlen jószág is. Elszaladnak, szétszélednek, amikor a szárnyuk megerősödik elrepülnek, ott hagyják a szegény pásztort. Csapatban élnek, otthonuk az udvarban egy bekerített rész, de nehéz őket ott tartani.
A szomszédos földön, túl a kerítésen, annak közvetlen közelében csalamádét vetett Imre András bácsi. Nincs jobb libaeledel, mint a zsenge csalamádé. Az én libáim folyton odaszöktek, jót legeltek benne, rossz volt nézni a pusztításuk következményét. András bácsi persze rossznéven vette a kárt, veszekedett miatta. Édesapám már azt is felajánlotta, hogy megveszi tőle ezt a földdarabot, növelhettük volna vele a kert területét, de András bácsi nem akart ilyen egyszerű megoldást.
Történt egyszer, hogy amikor elszabadultak a libáim, mert a pásztor valahol mással volt elfoglalva, a kerülő érte tetten a zabálókat és kötelességének megfelelően „behajtotta” a csapatot a saját udvarán levő büntető karámba.
Magyarázatként az esethez. Vasárnap délután volt. Az az időszak, amikor a libák a legnagyobb terhet jelentették. Olyan sok csábító program vonzott ilyenkor. Nagy játékok, labdázás, futbalozás a legelőn, gyerekbál Stíberéknél, hétközben eltervezett akció Kismikola Bálinttal, Csécsi Jánossal. Mindig késve érkeztem haza. Egy ilyen késői hazatérés alkalmával azzal fogadott édesanyám, hogy baj van, nincsenek meg a libák, behajtotta őket a kerülő a csalamádéból.
A ketrecük valóban üres volt. El kell menni értük, ki kell váltani a libákat. Hiába próbálkoztam azzal, hogy menjen értük édesanyám, vagy legalább menjünk együtt. Nem volt mentség. Nagy szégyenkezéssel és bűntudattal mentem a csapatért. Nekem kellett elviselni a következményeket, a megalázó helyzetet, odaadani a kiváltásért járó pénzt, végig kellett hallgatnom a rosszalló dorgálást, és még azt is meg kellett ígérni, hogy ez nem fordul elő többet.
Tavasszal, nyáron gyepes helyekre hajtottuk a libákat, ősszel a tarlóra, ahol az elhullott kalászokból lakmároztak. Ez addig volt bajos, amíg a keresztek is kint voltak, mert folyton a kényelmesebb megoldást választották, a keresztből kívántak táplálkozni. A tarlószántás után a friss búza, árpakelést etettük. Különösen ebben az időszakban sokat kellett velük árkon, bokron szaladgálni, terelni, hajkurászni, megtartani a csapatot a megfelelő úton, amely nekik, Isten tudja miért, sohasem tetszett.
Jól lehetett ezt az igaz mesét színezni, már-már Lúdas Matyi-szerű hőssé válni a hatalmas gúnárral való viaskodásban, az elbitangolt csapat kézrekerítésében, a gonosz kerülővel való hadakozásokban. Andris azért te mindig tudtad, hogy mikor igaz és mikor mese a történet. Időnként voltak ötleteid is. Mi volna nagyapa, ha ez másképp történne?, – és mondtad a saját elképzeléseid. – Ha a libák kedves, engedelmes jószágok lennének. Ha a csalamádét messze elkerülnék. Ha a kerülő a gazdájához hajtaná be őket – és így tovább.
Nevetséges, fura látvány volt a tépett libák csapata. A tépés maga is kényelmetlen, kellemetlen művelet. A tépő asszonynak, aki az ölében lefogott libát megfosztotta ruházatától vigyáznia kellett, hogy a liba ki ne szabaduljon fogságából, hogy tépése ne okozzon sérülést a liba borén. Mi inkább csak kárörvendve, csúfolódva néztük csupasz libáinkat, – na most megkaptátok a magatokét, megnézhetitek magatokat. – Ettől is megalázóbb lett a helyzetük, amikor elkezdődött a tömésük. Ilyenkor már nem szabadulhattak a ketrecükből és nyelniük kellett a kukoricát, akár akarták, akár nem. Ekkor már sajnáltuk őket, de ez volt a sorsuk.
Volt azért szépsége is a libapásztorságnak, mégpedig a kis pásztorok, pásztorlányok együttléte. A szabadság jó íze. Játékaink, köztük a kis házak építése, a kis házakban zajló papás-mamás szerepjátékkal. Nem azért mondom, de a lányok mindig szívesen választottak párjuknak.
A libatenyésztéshez tartozott a tollfosztás. Ez is kaláka munka volt. Könnyűnek látszó, hiszen a toll, a pihe olyan könnyű, de nagy figyelmet kívánt, és nem volt szabad tüsszenteni. A libatoll, a pehely, ágypárnákba, dunnákba került. Milyen könnyűek voltak ezek a nagy dunnák. És milyen melegek, még a hideg szobában is gyorsan felmelegedett alatta az ágyba térő, vacogó ember.
