Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Harmadik fejezet

Abaúj, a tágabb szülőföld

 

Szép esték a csillagos ég alatt,

utószó helyett is

(215-216. oldal)

ndris! Köszönöm a segítséged. Köszönet minden olvasómnak, akinek volt ereje, türelme végigjárni velünk ezt a múltban való, időnként szertelen kalandozást. Érzéseim most ugyancsak hasonlítanak egykori otthoni nyári esték hangulatára. Amikor nyáridőben estére elvégeztük minden dolgunkat, és túl voltunk az esti tisztálkodáson, letáboroztunk egy kis pihenőre.

Kedvenc helyünk volt a kamara előtti tornác széle, oda telepedtünk. Édesanyám pokrócot terített rá, hogy ne a puszta betonon üljünk és beszélgettünk, danolásztunk. Amikor elkezdtem muzsikus tanulmányaimat, Kristóf András bácsi volt a mesterem, cincogtam is hozzá. Én ugyan elégedetlen voltam a tudományommal, de azért ebben a közegben, ebben a családi körben hangulatos volt. Akadt járókelő, aki megállt a kapuban és hallgatta produkciónkat. Irénke húgomnak táncolnia kellett, mert vékony volt a lába, így majd erősödik. Édesapámnak jó hangja volt, szépen, érzelmesen énekelt. Sok nótát tudott, népdalokat is, de azt már csak képzős koromban tanultam meg, melyik az értékes népdal, melyik a nóta. Én ugyan a nóták jórészét is értékesnek tartottam, szívesen hallgattam és szívesen énekeltem. Kedves nótája volt apámnak a szegény legényről szóló, amelyben a gazdag ember meg akarja venni a szegény legény szeretőjét, egy egész erszény aranyat kínál érte. Ha ezt énekelte, mi csak hallgattunk, különösen a szegény legény válaszát nagy egyetértéssel:

„Juhász legény, szegény juhászlegény,

Nesze neked ez a tele erszény.

Megveszem a szegénységet tőled

Ráadásul add a szeretődet.

Ha ez a pénz volna csak foglaló,

Százannyi meg volna borravaló,

A világot adnák ráadásnak,

Szeretőmet mégsem adnám másnak.”

Jóval később tudtam meg, hogy ez a nóta Petőfi Sándor Alku című versének kissé módosított változata, és Egressy Béni zenésítette meg. Nótázás után még beszélgettünk, néztük a csillagokat. Kerestük a Göncölt, a Kaszást, a Fiastyúkot. Andris, lehet, hogy csak képzelődés, káprázat, de én sehol nem láttam olyan szépnek, végtelennek a csillagos eget, olyan fényesnek, ragyogónak a csillagokat, mint Fügödön a házunk tornácról, a pince tetejéről. Almádiban is gyakran tartunk csillagnézést a teraszról, ott is szép az esti égbolt, de Fügödön sokkal szebb.

 

Ha csak mesét írtam volna ebben a könyvünkben illenék ide befejezésül a jól ismert zárómondat: itt a vége fuss el véle. Valóban itt a vége. – Végre valahára, éppen ideje volt, – mondod te kellő kajánsággal. És rád jellemző módon másik mesebefejezést javasolsz: aki nem hiszi járjon utána. Nem rossz. Valójában ezt szeretném! Tisztelt Olvasóim! Ha hisznek nekem, ha nem, járjanak utána. Igazítsanak helyre, vitatkozzanak velem! Gondolják végig saját életüket, dolgoztassák meg kissé emlékezetüket. Nézzenek szét a fiókokban, keressenek meg régi iratokat, fényképeket. Készítsék el saját emlékkönyvüket. Fogalmazzák meg szóban, írásban, egyedüli magányukban vagy a család, a rokonság körében, miért szeretik ezt a kis falut, az abaúji tájakat, mit tartanak benne igazi értéknek. És meséljenek fügödi igaz-meséket a gyerekeknek, az unokáknak.

 

Ebből a kötetből sok minden kimaradt. Így is terjedelmesebb a kelleténél. Folyton rövidíteni akartam. Elhagyni érdektelenebb, az olvasót terhelő részeket. Nagy gyakorlatot szereztem ebben lapszerkesztőként mások írásainak gondozása, nyomdai előkészítése közben. Azt se felejtem persze, hogy a szerzők többsége, milyen szívfájdalommal vette tudomásul rövidítésre tett javaslataimat, az illetéktelennek vélt külső beavatkozást. A próbaolvasók viszont mindig kitaláltak valamit, amit nem írtam meg, amiről még írni kellene. Többen szóvá tették, nem áll eléggé össze az a folyamat, ahogyan a kisfalusi gyerekből szülőfaluja tanítója lesz. Igaz, de ez már másik könyv lenne. Mások arra figyelmeztetnek, hogy sok benne a név, nehéz közöttük eligazodni. Igazuk van. Néha magam is elbizonytalanodom: ki kicsoda. Valószínűleg tévesztek is a nevekkel. Még sem ritkítom a névsort, mert éppen azt akartam, hogy ne néhány kitüntetett, kiemelkedő személynek, nevezetes családnak állítsak emléket. Nevek megőrzésére, minél több név megőrzésére hivatott ez az én különös emlékkönyvem. Egybecsengő megjegyzés volt, hogy csak a szépre emlékezem. Kiss Árpádnak a magyar neveléstudomány kiemelkedő alakjának van egy eszmefuttatása arról, hogy az iskolára emlékezve, miért csak a szép, a jó jut eszünkbe, miért nem emlékezünk arra a sok keserűségre, csalódásra, megaláztatásra, amely iskolás éveinkben ért bennünket. Azért – mondja Kiss Árpád –, mert a fiatalságunk elemi erejű szépsége, boldogsága feledteti, háttérbe szorítja ezeket. Valószínűleg ez történt velem is.

 

Egyik barátom azt is megkérdezte, hogy ha az a régi diákfiú írta volna meg faluját, mennyiben lett volna más. Nehéz erre ma válaszolni, de az bizonyos, hogy teljesen más lett volna. Tartalmában is, stílusában is. Lázadó és lázító, ifjúi hevülettel fűtött, a parasztság nehéz sorsa ellen kiáltó, különösen a parasztfiatalok továbbtanulásának lehetőségeit követelő könyvet tettem volna a köz asztalára. Talán jót mosolyognék rajta, de nem tagadnám meg ifjúságom szép eszményeit.

 

Erről a munkámról végül azt is mondhatom, hogy íme ez az én örökségem. Ezzel igyekeztem híven sáfárkodni, megőrizni és ezzel a könyvvel is továbbadni. Ezt a szerény, de szép örökséget hagyom Andrisra, az utódokra, a fügödiekre, az abaúji táj és szellemiség iránt elkötelezettekre. Őrizzék ok tovább és gyarapítsák, gazdagítsák hasznosabban, sikeresebben, mint ahogyan nekem sikerült. Csak nem tagadtam meg magam, ez a befejezés bizony fellengzős hangütés, az öreg pedagógus mondatai.

 

Statisztika