Petró András
Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -
- Harmadik fejezet
- Abaúj, a tágabb szülőföld
- A Bársonyoson innen
- (195-198. oldal)
valóságos utazásról Gibártról Encsen keresztül haladva térünk vissza a fügödi házunkhoz. Képzeletünk szárnyán viszont egyetlen pillantással visszaérünk a kiinduló ponthoz. Leballagunk a kert végébe. Innen vehetjük szemügyre a falu nyugati határrészét. Innen szűkebb a látóhatár. Lezárja a Cserehát dombvonulata. Látjuk viszont a Miskolcról Hidasnémetibe, onnan a határon túli Kassára futó vasútvonalat és a mellette szinte párhuzamosan haladó országutat. Ma csak a hármasnak hívják. Amíg az előbbi szemlénken kelet felől a természet csodáit élvezhettük, történelmi múltunkon merenghettünk, innen a modern, a korszerű országrész tárul elénk.
Szerettem ezt a részét is a határnak. A kertünk alját jelentette, a mezőt, nagyonis hozzánk tartozott. Sokszor bámultam a közelgő, majd távolodó szerelvényeket. Az időt is a vonatok érkezéséhez kötöttük. A délelőtti tízórás, meg a délutáni ötórást különösen sokszor emlegettük. A vasútárokból integettem az ablakon kitekintő utasoknak. A sínvasra szorított füllel hallgattam jön-e már a vonat. Pénzérmét tettem a sínre, hogy lássam milyen lesz az ellapított állapotában. Egy időben gyűjtöttem is ezeket a lapos pénzeket. Ismertem jól az állomások közötti két bakterházat. Volt, amikor leengedhettem a sorompót, de a piros zászlót nem adta kezembe egyik bakter sem. Egyformák voltak mind ezek a bakterházak, kicsiny lakóhellyel, kis irodával, ólacskával a tehénnek, a disznónak. A vasútárokban jó legelője volt a tehénnek, a tyúkok is megéltek.
A vasút és az országút biztosítják az országhoz való tartozást. Ez a kedvező adottság jelenti szerencsésebb helyzetünket, hiszen, ha pénzünk van vonatra, akkor félóra alatt az állomáson vagyunk gyalog is. Nekünk ismerős város Miskolc is, Kassa is. Kassa még közelebb is van, mint Miskolc. Amikor miskolci diák lettem, már engem is vitt a vonat. Integettem az ablakból, ittam magamba a táj látványát naponta. Az országutat biciklivel vettem birtokba, Szikszóra, Miskolcra menet, észak felé csak Szurdokig jutottam.
Ez a 3-as út, nagy forgalommal, nyugati pereme a Hernád völgyének. Rajta túl a Cserehát dimbes-dombos vidéke, szép, de szegény vidék, mostohábbak a természeti adottságok, soványak és nehezen művelhetők a földjei, az emberek is másként, „ö”-ző nyelvjárással beszélnek. Jobban el vannak zárva a világtól, rohamos az elnéptelenedése. Ha kelet felé figyelve a zsoltárok dallamát hozta felénk a szél, úgy erről az oldalról frissebb hangokat hallunk, Béres Feri énekel, és testvére Béres János furulyája 1szól. Pataki diákok voltak mind a ketten, soha meg nem szűnő hálával és ragaszkodással az ősi skóla iránt. Híres helye lett ennek a vidéknek Szanticska, a csaknem teljesen kihalt falucska, amely egy idetelepült, megszállott őrült zsenialitásának, szervező tehetségének, fáradhatatlan küzdelmének köszönhetően megmenekült az enyészettől, példát mutat a megmaradásra. Túl az országúton, a szemben levű domboldal uralkodó épülete a forrói templom. Messze környékről jól látható, akárcsak a másik oldalon a vár. Valamikor a török időkben ez a pozíciója nem éppen védelmet jelentett, inkább tájékozódási, csalogató pontot a portyázó török csapatok számára. Az ember önkéntelenül is összeköti légvonalban ezt a két kiemelkedő pontot. Ez a nyugati határrész a Hernád völgyének felső terasza, a Bársonyoson inneni terület, úgy három-négy méterrel magasabban a Bársonyos-szigetnél. De ezt is elmondtam már Fügöd földrajzi fekvéséről szólva, szemléltettem is a Papiréttel meg az Úrlegelőjével. Forró nagyobb település. Határa 3391 kat. hold, ebből szántó 2773 hold. Lakóinak száma kétezren felüli. Történelmében Abaúj nevezetes helyei közé tartozik. Volt valamikor megyeszékhely, megyegyűlések helye. A mai Kakas csárda épülete a 16. században épült, s itt cseréltek pihent lovakat a Kassa-Miskolc-Budapest útvonalán közlekedő postakocsik. Gyerekkoromban még sokan beszélték a szlovák nyelvet.
Későbbi kapcsolatomat az iskolával, az ottani kollégákkal való együttműködés jelentette. Az általános iskola létrehozása után, egy éven át, a forrói iskola tagiskolája voltunk. Szerettem hozzájuk menni, többen voltak, szakmai és baráti társaságot jelentettek. Neves tanítónője volt a falunak Hallay Margit, aki szinte mindenkit tanított. Különösen tiszteltem és szerettem Dolák Árpádot, o két évtizeden át volt az iskola építő, fejlesztő igazgatója. Ő volt az az általános iskolai tanár, aki egyesítette magában a tanári erényeket, a magas szakmai felkészültséget, igényességet és a néptanítói erényeket, a szakmán, az iskolán túli szolgálatot, a társadalmi elkötelezettséget. Művelt volt, sokat olvasott, mindenről lehetett vitatkozni vele. Őt tartottam egyik mesteremnek. És ott volt ebben az időben az a különös természetű, furcsa, csúfondáros, mindent kifigurázó Flesch György, Gyuri, aki fizikai megjelenését tekintve bizony nem volt leányálom. Rossz testtartását csak fokozta azzal, hogy rosszul is öltözött, sokdioptriás szemüvegén keresztül nézte a világot. Nem volt híján az iróniának, csúfolódott saját esettségén, de mástól nem tűrt el ilyen viccelődést. O volt a példa nekem arra, hogy a pedagógus kedvező megjelenése, a rokonszenves külső nagy előnyt, de nem minden. Kitűnő szakmai felkészültséggel, pedagógiai hittel feledtetni lehet a hátrányos fizikai megjelenést. Ez az előnytelen külsejű, nevetségessé tehető Flesch Gyuri, ha odaállt a tábla elé és megkocogtatta azt krétájával, egyszeriben csend lett, mindenki ráfigyelt. Valami különös tehetséggel és tudással valósággal lenyűgözte tanítványait. Még inkább sziporkázott, amikor beültünk hozzá hospitálni. Ilyenkor kissé gunyoros mosollyal nézett ránk, tekintetével azt kérdezve: na mit szóltok hozzám pupákok?
