Petró András: Fügöd emlékkönyv 185-190. oldal

Harmadik fejezet
Abaúj, a tágabb szülőföld

Abaúji képeslap
(185-190. oldal)

yönyörűséges, mondhatnám „fenséges” az a táj, amelyben ez a kicsinyke falu meghúzódik. Hogy láthassuk, bámulhassuk szépségét, menjünk ki, Andris, a temetőhöz, a falusi hídra, ahogyan már neveztem: az én kilátótornyomhoz. Erről a rozoga hídról valósággal elmerülhetünk az elénk táruló természeti szépség látványban, a szántói Sátorhegytől az újhelyi Sátorhegyig.

Keresem a jelzőket, de olyan szokványosak: lenyűgöző, ámulatba ejtő, pompás, elragadó,
káprázatos és így tovább. Nincs elég tehetségem ahhoz, hogy leírjam, amit
látunk, mindazt amit e látvány közben érzek. Ez volna a honfiúi érzelem? A szülőföldhöz
tartozás büszkesége, meghatottsága? Vagy egyszerűen a természet varázsos
ereje? Nem tudom. Ahogyan öregszem, úgy növekszik bennem a félelem a nagy szavaktól,
a lelkendezéstől, az érzelmességtől. Félek, hogy nevetségessé válok. Meg
kell még néznünk együtt Andris ezt a látványt a valóságban is, hogy saját élményeddé
váljék a káprázat. A látvány megjelenítéséhez Szigethy Ferencet, az abaúji papköltőt
hívom segítségül. Megtanultam a verset, el tudom mondani neked kívülről is.

Abaúji képeslap

"A Hernádvölgy felett hosszában végig
vén nagy hegyek ős-teste messze kéklik,
egy hegycsúcs, mintha koronázva volna:
rajta Regéc-vár kettőságú romja.
A hegylábaknak smaragd mezejében pirosháztetős falvak hárman, négyen. Hogy sorba melyik? – ne gondolj most nevekre: a fény fontos a képen: sok fény: ez mutatja: Isten is épp most gyönyörködik benne!”
Abaújdevecser, 1947. Szigethy Ferenc
A vers bizonyítja, hogy miért nem tudok betelni ezzel a látvánnyal. Persze én behúnyt szemmel azt is felidézem, ami szabadszemmel nem látható.

Nézzük hát a tájat részleteiben. Kezdjük ettől a ponttól, ahol állunk.

Lábunk előtt az árkokkal szabdalt zöld legelő. Ilyen vízmosta árkokon kell átkelni a Szentandrásra vezető gyalogút mentén is. A legelésző tehenek között ott volt édesapám halála (1966) után is a mi Gyöngyink, édesanyám kedvenc jószága. Ha valamiért mi gyerekek hajtottuk ki a teheneket, kellőképpen riadoztunk a félelmetes bikától. A Gyöngyit legeltette, legelőre hajtotta keresztapád is (András fiam), aki ugyancsak kedvelte a fügödi nyaralásokat, a falusi életet.

Túl a legelőn a Baktér, a Zsellérrét nevű dűlők keskeny földcsíkjai, a benne levő növényektől, és az évszaktól függően változatos színekben. De jó volt itt kószálni Petro- nagyapámmal, aki kézen fogott, és vitt magával a „határszemlére”, ahogyan mi is szoktuk ezt tenni veled Almádiban. Mentünk barátságos dűlőútjain, búza, árpa tábla mellett, kukorica, krumpli, napraforgó, vagy akár lucernaföld mellett, mezítelen talpam égette az út pora, szúrta a gaz. Nagyapám jobb kezének a mutató ujja egy sérülés miatt vastagabb lett és megmerevedett. Furcsa volt, de jó volt kapaszkodni bele. A dűlőúttal párhuzamosan halad egy valamikor a Hernádból kiszakadt holtág, az Ér. Sokat emlegetem, a Hernádhoz vezető dűlőút melléke. Egyébként csalánnal, bokrokkal, magas fákkal benőtt vonulat, a fákon rengeteg szarka és varjú fészek. Különös, furcsa birodalom ez, kissé borzongva barangoltunk benne pajtásaimmal, hogy madártojást szerezzünk valamelyik fészekből. Csécsi János volt a fára mászásban a legügyesebb, ő felkapaszkodott a legmagasabb fészekhez is. Kismikola Bálint ment utána a sapkájával, hogy abba rakja a tojásokat.

Nagyapámmal persze nem térünk ki ide. Ő arról beszél, hogy mit talál jónak, mit lát bajnak a növények fejlődésében, azt is megmutatja, hogyan lehet megkülönböztetni búzát az árpától. Mintha mindig az esőt hiányolta volna. A Bélus hídnál ültünk le pihenőre. Hallgattam nagyapám régi történeteit, bámultam a pillangókat, felvertem a békákat. Különösen szép látvány ez a víz ismeretlen növényeivel, virágaival, szép szitakötőivel, bogaraival. A Bélus vízivilága lassú folyása miatt egészen más, mint a Bársonyosé. Inkább emlékeztet a tavak vizére.

Miután szétnéztünk a sík mezőn emeljük feljebb a fejünket. Velünk szemben, túl a Hernádon mutatja magát az a szaggatott, kedves dombvonulat, oldalában legelők, szőlők és gyümölcsösök, le egészen a Pere és Dobsza közötti hármas-halomig. Nem nehéz elképzelni: valamikor tényleg őrtüzek lobbantak ott, jelezve, hogy közeleg az ellenség. A dombok alatt, az emelkedőkre is kapaszkodva a már bemutatott szomszédfaluk. Szemben velünk: Hernádbüd, tőle jobbra Pere, girbe-gurba útjaikkal szétszórva a domboldalon. Jobbra, már a Hernádon innen látjuk a szentandrási templom tornyát. Csak a tornyot, a falu alacsonyabban fekszik. Bal felé tekintve, észak felé haladva Büd mellett Gibárt tűnik fel, főleg a tájból kiemelkedő Hernádot átívelő, erőt mutató szépséges hídjával. Ez a híd a Hernád völgyének egyik jelképe. A hídon túl balfelé meredek szerpentinút vezet a tetőre, a Hernádon túli világba, a Zempléni hegyvidék lejtőire, a tokaji borvidékre. Ha vendégnek akarom megmutatni a Hernádot, akkor ide viszem. Gyalogosan sétálunk végig a hídon, megállunk a közepén és alattunk az igazi, hegyvidéki, sebesvizű folyó. Olyan mélyen, hogy alig tudjuk elképzelni, miként törhet ki a medréből, hogyan keletkeznek veszedelmes áradásai. Olyan békés, olyan barátságos, mint Petőfi versében a Tisza, amikor még „a föld legjámborabb folyója”.

Partján fűzek, a fűzek alatt tehenek. A híd északi oldaláról ugyancsak gyönyörű látványban van részünk, kedves kis szigeten malom és a villamos áramfejlesztő. Ma már ipari műemlék, de az ipari fejlődés korai megjelenésének bizonyítéka, a második ilyen erőmű volt az országban és jelentős szerepet vállalt a villamosításban.

Ha még feljebb emeljük a tekintetünket, akkor már ismét előttünk a páratlan látvány, az ország egyik legszebb panorámája. Messze kéklő, nagy tömböket alkotó hegyek vonulata az újhelyi Sátor-hegytől a szántói Sátor-hegyig vagy fordítva. Valamikor úgy tanultuk az iskolában, hogy az Eperjes-Tokaji hegylánc déli nyúlványai. A hegyek ormain ugyan nem csillog „hókoszorú”, mondom most Mikesre gondolva, de megjelenésük mégis fejedelmi, a magyar történelem egyik látható része. A leginkább szemünkbe ötlő, uralkodó pont a Magoska alatti sziklatömbön trónoló Boldogkő vára. Mi csak a váraljai várnak hívjuk az alatta elterülő falu nevéről. Az egyik várhoz kapcsolódó monda így szól a vár építéséről.
Egy abaúji monda szerint a király menekülés közben Aszalón keresett menedéket. Királyi birtok volt akkor és a király kedves gyümölcsaszaló mestere volt ott Bodó, aki többször is szállította a finom csemegét Budára. A mester nagy tisztelettel és szomorúsággal fogadta a királyt és kíséretét, akik kérték, segítsen nekik elrejtőzni az őket üldöző tatárok elől. Bodó nem tétlenkedett, jobbágyruhába öltöztette őket, majd a kunyhója alatt elnyúló, hosszú pinceüregbe bújtatta a királyt és csapatát. Nem telt bele két nap sem és már ott is volt a tatárcsapat, keresték a királyt, követelték Bodótól adja elő a menekülőket. Bódó süketnek tettette magát csak vonogatta vállát, ő nem tud semmiről. A tatár vezér tehetetlen volt, dühösen tovább nyargalt felfelé a Hernád völgyén. Éjszaka pedig a Bodó mestertől kapott új lovakon és az általa mutatott úton tovább menekült a király kíséretével együtt.

Egy esztendő múltán kitakarodtak a tatárok, hazatért a király Budára, ahol nagy volt a szegénység. Megtudta ezt Bodó mester. Gyorsan megrakott hét társzekeret aszalt gyümölccsel, s minden szekér bakjára egy-egy lányát ültetette, mert Bodó mesternek hét gyönyörű lánya volt. Nagy örömmel fogadta a király az ajándékot, és kíváncsian kérdezte, hogy honnan szerezte ezeket a szép lányokat. Bodó elmondta, hogy az ő lányai valamennyien. Megnézte őket a királynő is, a főurak is, az egyik deli vitéz azt mondta, hogy valóságos tündérek. Azután sokáig csak úgy emlegették őket, hogy „Bodó tündérei”. A király hálából a kétszeri életmentésért Bodónak adományozta Aszaló és Bodolló községeket a környékükkel együtt, egészen a zempléni hegyekig. Volt egy kikötése is. Gondoskodnia kell Bodónak e hatalmas terület védelméről. Öt éven belül a legalkalmasabb helyen erős várat kell építenie, ahonnan az egész környéket beláthatja, és szükség esetén az ellenségtől megvédheti. Törték a fejüket Bodóék, hogyan teljesíthetik ezt a nagy feladatot. Végül a legkisebb lány kitalálta a megoldást. ők már előkelő, gazdag és szép lányok, csak ahhoz mennek feleségül, aki egy évig építi nekik a várat. Bálba hívta őket a királynő, a bálban ők voltak a legszebbek, megakadt rajtuk a legelőkelőbb nemes ifjak szeme. Még azon az éjszakán három lánynak akadt kérője, akik vállalták a várépítést is. Bodó mester és a király emberei napokon át járták a vidéket, míg végül megtalálták a legalkamasabb helyet, egy közepesnagyságú hegyen, egy kiugró sziklán. Lett kérője a többi lánynak is, és hét év alatt felépült a vár. A várat előbb Bodókő várának nevezték el. A lakodalmat már a várban tartották meg, ott volt a király is feleségestől, ők voltak a násznagyok. Egyszercsak megszólalt a király: ezután a várat Boldogkőnek neveztessék, mivel a hét szép leány, a hét tündér itt volt a legboldogabb. A várat azóta is Boldogkővárnak nevezik.
(Rövidített szöveg Balogh Béni gyűjtéséből)
A vár pedig uralja, védi az alatta elterülő vidéket, biztonságot sugároz ma is. A magunkénak érezzük. Büszkeségünk tárgya. Alatta az a nagy sötétzöld tömb fenyveserdő, ebben enyészik az igazi váraljai vár. Fentebb, északra, még magasabban REGÉC VÁRÁBAN vigyázta valamikor a kis Rákóczi Ferkó álmát Zrinyi Ilona. 1678-ban költözött ide Munkács várából gyermekeivel.
„A vár ekkor teljesen ép és gazdagon berendezett volt. Itt ringott a vörösréz lemezbôl készült bölcső, melyben a fejedelmi csecsemő szendergett… Regéc a szabadság oroszlánjainak volt a fellegvára. Tornyán a libertás lobogóját lengette a szél, Thököly halála után I. Lipót parancsára 1689-ben lerombolták. Rákóczi már csak romjaiban látta viszont.”
Fentieket a Hernád menti táj, Hernád menti emberek kötet Regécről szóló szakszerű leírásában olvashatjuk.

Még feljebb északon FŰZÉR VÁRA. A vár mögött a Nagy-Milic hegycsoportja. A vár Árpád-kori váraink kiemelkedő emléke. Észak-déli irányban elnyúló építmény, végein négyzetes tornyok álltak, az északi volt a lakótorony. Ennek méreteire jellemző, hogy belső területe és falainak vastagsága nagyobb, mint a nagyvázsonyi Kinizsi-vár lakótornyáé.

Az egyik fügödi nyári vakációnkon elbicikliztünk édesanyáddal, Pecsenye Bandival és Majoros Palival ehhez a várhoz is. Felkapaszkodtunk egy meredek ösvényen a várba, úgy 10-12 méteren még álltak a falak. A kilátás innen egész más tájra nyílik, mint Boldogkő várából, a Hutáknak nevezett hegyvidékre, és a Hernád völgyére is, de innen nézve teljesen más, eddig ismeretlen képet látunk. Ebben a várban őrizte Perényi Péter a mohácsi csatavesztés után a királyi koronát.

Ismerek egy szép romantikus történetet a fűzéri várról is, a török időkből.
„A törökvilágban történt, hogy az egyik Perényinek két kis ikerfia született. Oly hasonlóak voltak egymáshoz, hgy még az édesanyjok sem tudta őket egymástól megkülönböztetni. Egyiket János, másikat Tamás névre keresztelték. Hogy össze ne tévesszék őket, anyjuk Jánosnak Jézust, Tamásnak Szűz Mária képét akasztotta egy kis láncon a nyakába. Az érmeket a két testvér még felnőtt korában is viselte. Amikor a törökök erős ostrom után Füzér várát bevették, a vár úrnőjének és János fiának sikerült elmenekülniök, míg a többiek részben elestek, részben pedig török rabságba kerültek. Nagy volt az özvegy bánata Tamás elvesztése miatt, János fiát fokozott szeretettel nevelte. Idővel derék vitéz vált belőle.

Egy szép őszi napon János egy kis csapattal vadászni indult. A vadászat hevében egy remek szarvast vett űzőbe, hajszolta árkon-bokron keresztül, míg végre azt vette észre, hogy társai elmaradtak mellőle. Ekkor hirtelen egy csapat török tört elő a sűrűségből s alig pár perc multán, rövid küzdelem után elfogták a törökök. Hetekig tartó fáradságos út után Stambulba vitték, egyenesen a szultán palotájába, aki őt nyomban Juszuf bégnek ajándékozta.

Amikor új urával egyedül maradtak, ez hosszasan nézte őt, végül örömkiáltássalborult a nyakába, majd sírva ölelte és csókolta. A bég ugyanis Tamás volt, János ikertestvére, aki Tamást a nyakában lógó Mária amulettről ismerte fel. Nagy volt az örömük, amikor kibeszélhették magukat. Tamás elmondta, hogy elfogatása után a szultánhoz került, aki úgy megkedvelte, hogy szabaddá tette, ellátta minden jóval. Persze, hogy mindig hazavágyott, de nem szökhetett meg. Másnap mind a ketten a szultán elé járultak s elbeszélték neki a történetüket. János olyan szépen ecsetelte édesanyjuk bánatát, aki fájdalomban és gyászban tölti napjait, hogy a szultán szíve megesett rajtok és szabadon bocsátotta az ikreket. Ezek sok kinccsel és gazdagsággal ellátva, hosszú utazás után végre Füzér vára alá érkeztek, de ott elhagyott várra akadtak. Az úrnő mély bánatában csak virágaiban gyönyörködött. Sírva borult megkerült gyermekeinek karjaiba, szíve a nagy örömtől majd megrepedt. A vár ezután a vidámság tanyája lett.”

(Dr. Halmos Andor: Magyar várak regéi c művéből átdolgozta: Dr. Mauks Ernő)