Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet

Fügöd, a Bársonyos partján

Thóbiás úr a mesék világában:

Thóbiás úr, a tűzoltó

(99-102. oldal)

zóval ez a mi Thóbiás urunk nagy tűzoltó is volt. Önkéntes tűzoltó egyesületet szervezett. Maga vásárolta a felszerelést, egyenruhákat, volt egy gyönyörű lóvontatású fecskendőnk is, hosszú tömlővel, a tömlő végén a csillogó rézből készült sugárcsővel. Vasárnap reggelenként tartották a foglalkozásokat, Stanga Gyula segédtiszt irányításával. Színhelye a falusi legelő, ahol lehetett szaladni a tömlővel, és a Bársonyosban ott volt a víz is. A Nagyságos úr még előadásokat is tartott. A gyakorlásban voltak menetelések, azzal együtt járó nótázások is. Az önkéntes tűzoltók persze nem nagyon lelkesedtek, lett volna egyéb dolguk. Maguk között szidták is a Nagyságos urat.

 

Okozott ám kellemetlenséget is a tűzoltóság Thóbiás úrnak. Vizsgát kellett tennie Miskolcon. A vizsgáról szóló információk eltértek egymástól. Az egyik így hangzott:

 

A gyakorlati vizsga feladatai között szerepelt, hogy az egyik bérház negyedik emeletéről ki kellett ugrani az utcán kifeszített mentőponyvába. Amikor Thóbiás úrra került sor, kinézett az ablakon és a mélység látványtól azonnal összeesett. Rosszullétére hivatkozva nem ugrott, a vizsgáztatók nem erőltették, mert számítottak a hálájára. Állítólag egy hízott disznó volt az ár. A másik variáció szerint, ebben persze erősen tettenérhető a káröröm, ugrott, de nem önként. A vizsgáztatók nem fogadták el a betegségre való hivatkozást, némi erőszakot is alkalmaztak, magyarán mondva kilökték őt. Az ugrás tehát megtörtént. Kibírta. Nem halt bele, csak a gyomra fordult fel. A segédtiszt úr, aki kötelességének tartotta a szolidaritást, hangsúlyozta, hogy a Nagyságos úrnak nem erőssége a gyakorlat, de elméletbol o volt a legjobb. „Ezért emberek legyenek nyugodtak, mert nálunk a tűzoltással nem lesz elméleti probléma!”

 

Ilyen előzmények után történt, hogy Thóbiás úr elérkezettnek látta az időt a nyilvánosság elé lépésre. Legalkalmasabbnak látszott erre augusztus 20-a. Thóbiás úr vállalta, hogy ezt az ünnepséget o szervezi meg, ez lesz egyben az aratóünnepség is. Színhelye a templom melletti tér. Meghívta Szilva tisztelendő urat is, hogy mondjon egy imádságot, a beszédet ő fogja megtartani, és Vita tanító urat, hogy az iskolások énekeljenek, szavaljanak. Összehívta Thóbiás úr a vezérkart és előadta elképzelését. A csapat ünnepélyesen vonuljon fel az ünnepségre, teljes díszben, a fecskendővel együtt. Tekintettel a bemutatkozás nagy jelentőségére, ő maga is részt vesz a felvonuláson, a menet élén ő fog haladni. Őt követi majd a segédtiszt úr, őt pedig a szakaszparancsnok, aki vezényli a csapat vonulását. Az ünnepi beszédben nagy elismeréssel méltatja majd a helyi tűzoltók áldozatos munkáját, szorgalmukat, elhivatottságukat. A segédtiszt úr helyeselt és ördögi tervvel állt elő.

 

A felvonulás ünnepélyességét nagyban emelné – mondott –, ha a Nagyságos úr és jómagam lóháton vonulnánk. A javaslatot élénk derültség követte, hiszen köztudott volt Thóbiás úr félelme a lovaktól. A javaslat ármányosságát azonnal átlátta ő is.

 

– Maga csak ne találjon ki ilyeneket! Maga nem fog lóháton parádézni! Maga arra spekulál, hogy leesek a lóról, és ott heverek majd az út porában megalázva, megszégyenítve. Hát ezt a gyönyörűséget nem fogja megkapni. Maga úgyis többet parádézik lóháton, mint kellene.

 

Nem volt több vita. A segédtiszt úr összehívta a csapatot. Elmondta, hogy itt a nagy lehetőség. Ez most hazafias kötelesség. Meg lehet mutatni, mit jelent a magyar virtus, a tűzoltói felelősség. Olyan esemény lesz ez, amit számon fog tartani az utókor, amellyel beírják nevüket a dicsőség aranykönyvébe. Szépen tudott beszélni a segédtiszt úr, maga is meghatódott tole. A tűzoltók – furcsa módon, teljesen érthetetlenül –, közömbösek maradtak. Nem lelkesedtek vele együtt. Mit? Hogy lelkesedtek volna? Inkább bizony morogtak mondván: eddig is röhögtek rajtunk, most még inkább fognak. Kinőttünk mi már ebből. Nem vagyunk mi cirkuszi bohócok, paprikajancsik. Mondtak ettől cifrábbakat is, de hát felelős vagyok az unokám neveléséért, ezek már nem adhatók tovább még a mesében sem.

 

Vakarta fejét a segédtiszt úr. Erre a fordulatra nem számított. Mit lehet ilyenkor tenni? – Elmarad négy foglalkozás, egy egész hónap szünet következik. – Csönd. – Újabb ígéret: kap mindenki egy liter bort. Hallgatás. További ígéret: a felvonulás után nagy vendéglátás lesz, eszem-iszom - dínom-dánom. Az emberek csak nem akartak igent mondani. Végül előállt Boczán Imre köztűzoltó a maga javaslatával: az eddigi ígéretek mellett csináltassa meg a Nagyságos úr a falu bikaistállóját, mert az hamarosan összedul. Szorult helyzetben volt a segédtiszt úr, megígérte, és amolyan áldomásivásra elővette a pálinkás üveget is. Oldódott a hangulat. Megállapodtak, hogy a tűzoltószertárnál gyülekeznek. A szertár deszkából készült építmény volt a tó partján, Tóthékkal szemben, a kastély közelében. A fecskendőt a két parádésló húzza. Vannak ugyan a faluban szebb lovak is, táncosabb járásúak, de ezek nyugodt, jámbor lovak, nem lesz velük semmi baj. Meghívják a csordást, aki kürtös volt a katonaságnál, hadd fújja most itt a kürtjét, a kisbírót a dobjával, hadd kísérje dobszó is a menetet. Üzenték a Nagyságos úrnak, hogy azért az ünnepi beszéd ne legyen hosszú. Egész jó kedvük kerekedett, már-már úgy érezték, hogy csakugyan dicsőséges esemény részesei lesznek. És a bikaistálló! Nem a falunak kell rendbe tenni.

 

Volt még néhány hónapjuk. Szerencsére korán tavaszodott, az idő kedvező volt. Ez alatt többször gyakorolták a menetelést, még a díszmenetet is. Ezeken persze a Nagyságos úr nem vett részt. Fényesre pucolták a fecskendőt, rendbe tették az egyenruhákat és meg is nyiratkozott mindenki. Szokás szerint édesapám volt az egyik borbély, Kristóf Andris bácsi a másik.

 

Felvirradt a nagy nap. Mindenki megjelent. Egy-két buzgó tűzoltó ugyan mintha máris jobbkedvű lenne a kívánatosnál, de mindenki egyenesen állt, csinálta parancsszóra a „jobbra át”-ot, „balra-át”-ot. Sorakozott annak rendje és módja szerint mindenki. Tóth János éles vezényszavára felrikoltott a kürtszó, indult a menet. Élen a Nagyságos úr. Igazán jól festett díszes fehér, tiszti egyenruhájában, ezüst dísztőrrel az oldalán. Őt követte az elegáns segédtiszt úr, mintha csak egy filmszínész menetelne. Majd a vezénylő parancsnok. Nem volt ez igazán jó felállás így, mert a vezényszó előrefelé nem mindig hallatszott jól. A lovak is tették dolgukat, méltóságos tartásban vontatták a fecskendőt. Utánuk következett egy kisebb aratómunkás menet, elől ünnepi ruhában a kepésgazda, majd két szép magyarruhába öltözött marokszedő lány, akik vitték gyönge vállukon a gyönyörű búzakoszorút. Az igazság az, hogy az aratók nem helyeselték ezt az együttes ünnepséget, amelyben ők csak mellékszereplők. Két oldalt persze a viháncoló gyerekek, akik nem értették, hogy miért nem állhatnak be a sorba. Miért nem beszélgethetnek a menetelőkkel?

 

Vonult a sereg. A kapukban kint álltak azok, akik ilyen-olyan ok miatt (például ebédfőzés) nem mentek az ünnepségre. Sütött a nap, ragyogtak a sisakok, pergett a dob. Tóth János rájött, hogy itt ő kulcsember, igazi hatalom, hiszen az történik, amit parancsol. Vezényelt hát nótát is. Ezzel sem volt baj, szólt a nóta rendesen. De vezényelt időnként díszmenetet is. Egy ilyen díszmenet, már egészen a templom közelében, okozta a tragédiát.

 

A Nagyságos úr nem szokta meg az efféle lábemelést és odavágást, a termete sem volt igazán alkalmas rá, így azután mikor egy el nem takarított tehénlepénybe lépett kiszaladt lába alól a talaj, földre esett, „porba hullt” a Nagyságos úr. Szaladt a segítségére a segédtiszt úr, a vezénylő parancsnok, de a segítségük valahogy nem volt igazán szakszerű, vagy összerendezett, mert a baleset elszenvedője még többször is

visszahanyatlott, éppen oda, ahová nem kellett volna. Lett nagy riadalom. Közel lévén a lelkészlak, oda kísérték be megpihenni Thóbiás urat.

 

– Hát még ilyet, hát még ilyet ?! – csóválta fejét a tisztelendő úr, aki már éppen magára terítette palástját, indulóban az ünnepségre.

 

– Mi történt veled édes Gyulám? Nem tört kezed, lábad? Ez a fontos. Az lesz a legjobb, ha itt maradsz, mi a tanító úrral, meg a segédtiszt úrral elrendezzük az ünnepséget. Ezt a megoldást Thóbiás úr is jónak tartotta, nem szívesen állt volna ki, még öltözéke rendbetétele után sem a közönség elé. Nem tudta kire haragudjon, a segédtiszt úr ármánykodására gyanakodott, de mivel lehet ezt bizonyítani?

 

Mentek hát nélküle az ünnepségre. A segédtiszt úr nagy beszédet rögtönzött, lelkesülten beszélt a Nagyságos úr dicsőséges tűzoltói tevékenységéről, a parancsnokról, aki megvédi az ártatlan áldozatokat, kész betörni a szörnyű, pusztító lángok közé, kész volt arra is, hogy bátran, merészen beugorjon a mentőponyvába. Több szó esett a helyi tűzoltó egyesület dicsőségéről, mint a nagy király tetteirol. Még erről a friss eseményről is úgy beszélt, hogy a Nagyságos úr most is megmutatta emberi nagyságát, tűzoltói bátorságát, amikor balesetét a legnagyobb hősiességgel viselte el. Nevét, a fügödi önkéntes tűzoltók nevével együtt aranybetűkkel fogják bejegyezni a történelem lapjaira. Úgy látszik, ezeket az aranybetűket nagyon szerette, mert sokszor idézte. Dicsérte a tűzoltókat is, akik parancsnokuk vezetésével példát mutatnak messze földön, nem sajnálják az áldozatot, rohannak szép vasárnap reggeleken a tömlővel, gyakorolnak, hogy bármely pillanatban védhessék szeretett hazájukat, családjukat. Megtett a szónok mindent, amit tehetett, de hiába, semmi lelkesedés, éljenzés. Inkább olyan kedves derültség volt a reagálás. És ő vette át a GAZDA nevében az aratók búzakoszorúját, megköszönve az áldozatos munkát, melynek kövekeztében ismét megtelt az élet magtára.

 

A beszéd hallatán kénytelen volt előállni a tisztelendő úr is, mert augusztus 20-a azért mégiscsak István király, a honalapítás ünnepe, akkor is ha a reformátusok nem ismerik el a szenteket. Rövid, de szép beszédet mondott, talán jót is tett, hogy nem készült rá, rögtönöznie kellett. Szerencsére a gyerekek is kitettek magukért, Vita tanító úr irányításával szépen szavaltak, lelkesen énekeltek.

 

A hazatérés már laza keretek között, vidám beszélgetéssel zajlott, díszlépés és nóta nékül. Az ebéd a kastély udvarán csakugyan gazdag és bőséges volt. Italban sem volt hiány. Beszélgetni is volt miről. Többen is előadták a történteket. Sajnáló szó nem esett. Mit tagadjuk inkább volt jellemző a kajánkodás, meg a reménykedés: hátha elmegy a Nagyságos úr kedve ettől a tűzoltóságtól. Ő egyébként tisztelendő úrék ebédvendége volt, késő délután vitte haza a hintó.

 

Statisztika