Petró András: Fügöd emlékkönyv 103-105. oldal

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Thóbiás úr a mesék világában:
Thóbiás úr fecskézői
(103-105. oldal)

fecskézők nyári vakációjukat hasznosító miskolci diákok voltak. A Nagyságos úr újsághirdetésére jelentkeztek. A hirdetés ugyancsak kecsegteto volt, tisztességes fizetés, változatos, kalandos feladat, boséges étkezés, víz melletti kellemes nyaralás. Minden nyáron akadtak vállalkozók, akik ugyan nem azt kapták, amit a hirdetés ígért, de végül jól érezték magukat, megismertek egy barátságos falut, udvaroltak a lányoknak. Ők voltak a tudományos kísérlet munkásai, az o feladatuk volt a fecskék és gólyák gyűrűzése.

A faluban két gólyafészek volt. Az egyik a kastély kéményén, a másik Felsőfügödön Hidegh úr házának a kéményén. Mindkettőt az odacsalogató szekérkerékre építették a gólyák. A faluban esemény volt a fecskék és gólyák tavaszi megérkezése, biztos jele annak, hogy megérkezett a tavasz. A falu otthonosságához, hangulatához hozzátartozott a gólyák kelepelése, a suhanó fecskék csivitelése. Figyeltük az életüket. Számon tartottuk a költésüket, jó néznivaló volt a kis gólyák etetése, növekedésük, ahogyan próbálkoztak a repüléssel, végül, a fészekből való kirepülésük, és szomorúan vettük tudomásul költözésüket. A fecskékkel még inkább így volt ez, hiszen ott rajzottak, csiviteltek a tornácon, az istállóban. Fecskét bántani, fecskefészket leverni nagy bűnnek számított, még akkor is, ha alkalmatlan helyre fészkeltek, ha takarítani kellett utánuk.

A fecskézők megérkezése is esemény volt a faluban. Színt, elevenséget hoztak a fiatalok életébe, Erősítették a futballcsapatot, barátkoztak, udvaroltak, ez viszont okozott némi bonyodalmat. És persze végezték a dolgukat. Jártak házról házra, számba vették a fecskefészkeket és könnyű, számozott alumínium gyűrűt illesztettek a fecskék lábára. Segédeszközük volt a madárbefogó háló. Türelmesen várták, hogy a fecske berepüljön a fészekbe, akkor gyors mozdulattal a fészekre borították a hálót, a kirepülő fecske fogollyá vált. Gyorsan végezték a gyűrűzést, hogy a fecske mielőbb szabaduljon. Naplójukba bejegyezték a szükséges adatokat, idő, hely, a gyűrű száma, és már készen is voltak. Rossz volt nézni szegény kis fecskék riadalmát, ahogy kétségbeesetten vergődtek, amíg a művelet tartott. A fecskézők mindig számíthattak a népes gyerekkíséretre, amely csupa fiúból állt. Voltak, akik már szinte segédekké váltak. Vitték a hálót, a füzetet, és besegítettek a fogásba is. Mindenütt szívesen fogadták őket, bár nyáridő lévén a felnőttek ritkán voltak otthon. A lányos házaknál viszont mindig tovább tartott a feladat elvégzése. Volt, ahol meg is kínálták őket, süteménnyel, gyümölccsel.

Nehezebb munka volt a Hernád meredek, szakadékos partjában fészkelő parti fecskék befogása. Ezekhez a fészkekhez kissé kényelmetlen volt hozzáférni. Leginkább az volt a módszer, hogy hasra feküdt egyikük a parton és a hálóval lenyúlt a fészkekhez. Hogy a művelet végzője ezt megtehesse, a fészkeket láthassa, jó mélyen le kellett hajolni.

A kísérők feladata volt, hogy belekapaszkodjanak a fecskéző lábába, visszahúzzák, ha túl mélyre hajolna.

A másik csoport annak a fecskézőnek segített, akinek az irányítás volt a feladata. Figyelték a háló mozgatását a fészkek körül, és kiabáltak, hogy: feljebb, lejjebb, jobbra, balra, benne van! Egy ilyen Hernád parti fecskézés alkalmával történt, hogy a fecskéző úr a jobb megközelítés érdekében a partoldalban nőtt fűzbokorba kapaszkodva lejjebb ereszkedett, onnan nyújtózkodott a fészek felé. A művelet rosszul sikerült. A bokor gyökerei kiszakadtak, hősünk némi kapálózás, kiabálás után a vízbe esett. Mély és sebes sodrású ott a Hernád. Fecskézőnk szerencsére jó úszó volt és hamarosan kiúszott a belső kavicságyra.

A nem szándékolt fürdés után viszont úgy döntöttek, hogy a további munkálatok életveszélyesek, ezért nem folytatják. Egy karikára való gyűrű számait szépen bejegyezték a füzetbe, mintha azok igazi helyükre kerültek volna, aztán az egészet bedobták a Hernádba. Íme, így keletkeznek a statisztikai bizonytalanságok. A további időt viszont most már csakugyan fürdéssel töltötték. Nagyobb kaland és megpróbáltatás volt a gólyák gyűrűzése. Kaptak hozzá egy ócska szekeret, és egy lovat. A felszereléshez itt már hozzátartoztak a különböző méretű létrák is. Be kellett járniuk a megye minden faluját. Leginkább az iskolákban kértek menedéket, ott számíthattak segítségre. Csak hát nyáridőben az iskolák zárva vannak, ha a tanító úr nincs otthon, máris baj van. További gond, hogy Fügödön ismerik őket, de ezek már idegen falvak, nincs meg ugyanaz a bizalom. Több helyen nem is értik, mi szükség van erre, nem ártanak-e ezzel a gólyáknak. Lehet, hogy csak álca, ürügy ez az egész, s közben a ház, a porta állapotát mérik fel, azt figyelik meg, hogy mit lehet ellopni. A fészkek megközelítése néha akrobata mutatványt kíván. Felmászni a tetőre, amely lehet, hogy veszélyes művelet (beszakadhat, csúszhat), a kémények állapota is különböző, a háziak is félnek, hogy kárt tesznek benne, és türelmetlenül várják, hogy legyen vége mielőbb.

Az sem volt egyszerű, hogy a lónak takarmányt szerezzenek. Kéregetéssel ez nem megy. Leginkább a gyerekek segítenek ebben is, akikben munkál a kalandvágy, erősebb a szolidaritás, és lopnak egy kis abrakot saját kamarájukból. Ha viszont a mezőn maguk akarják megoldani a takarmányszerzést, előfordul, hogy a gazda, a kerülő, a szomszéd rajta kapja őket, s ennek bizony sokféle következményével kell számolni. Kalandjaik közül viszont azt mesélik legszívesebben, amikor az országhatár közelében bejelentették őket a határőröknek, mint határsértőket. Bevitték őket, igazolni kellett magukat, de a következményekről szóló történeteket nem lehet hitelesnek tekinteni. Amikor Thóbiás úrnak elpanaszolták sérelmeiket, hogy kissé felértékeljék munkájukat, leintette őket, legyenek büszkék rá, hogy a tudományt szolgálják.

1941 nyarán hárman voltak fecskézők: Tóth László, Morgent János, Kossuth Lajos. Mindhárman a miskolci Dajka Gábor utcai tanítóképző növendékei. Jó barátságba kerültem velük. Gyakran voltak vendégek a házunknál, sokat beszéltek a képzőről, javasolták, hogy oda jelentkezzem én is. Patak lett volna a csábítóbb, a régi nagy álom, de Miskolc volt a megvalósíthatóbb. Szeptemberben így azután már iskolatársak lettünk. Igaz, ok valamennyien felsőbb évfolyamosok.

No, de még nyár van, és fecskézni kell. Sokat panaszkodtak az ellátásukra. Mindig éhesek voltak. A Kisasszony valahogy nem akarta tudomásul venni, hogy az újsághirdetésben gazdag, bőséges, falusi ellátást ígértek. Édesanyám gyakorta megkínálta őket, ezzel, azzal. Különösen ízlett nekik a pincehideg aludttej, amit a tejescsuporból lehetett fakanállal kikanalazni. Ez a kisegítés azonban nem jelentett megoldást, nem is szívesen éltek volna vissza a vendégszeretettel. Elhatározták, hogy fellázadnak, ráijesztenek a Kisasszonyra. Egyszer azután csakugyan fel is lázadtak.

A Kisasszony teljesen megfeledkezett a vacsorájukról. Erre ők jól felszerelték magukat a dobálásra alkalmas kavicsokkal, és elkezdték bombázni a kastély tetejét, mellette még ütemesen kiabálták: kérjük a vacsorát! Éhesek vagyunk, kérjük a vacsorát! A bádoglemezre hulló kövek éktelen zajt, félelmetes dörgést keltettek, ehhez járult még a hangos követelés. A Kisasszony csakugyan megijedt. Kiszaladt az udvarra, ott kiabált, jajgatott: mit művelnek maguk átkozottak, hát nem ismernek maguk se Istent se embert?! Kihasználják a Nagyságos úr jóságát. Hagyják abba azonnal! Hagyják abba! Megkapják a vacsorájukat. A fecskézők lázadása sikerrel járt. Arra már nem emlékszem, hogy a győzelem mennyire volt tartós. És ez volt az utolsó fecskézés. Thóbiás úr megnősült, Miskolcra költözött, bérbe adta a birtokot.

Thóbiás Gyula már idézett életrajzában az is olvasható, hogy 1925 óta a vármegye egész gólyaállományát meggyűrűzi és erről két dolgozatban gyűjti a tíz éves anyagot. Egyikben a fészkelési és táplálkozási, a másikban a vonulási rész nyer feldolgozást. Eddig tizenkét olyan gólyáról jött külföldről értesítés, amelyet a vármegyében jelöltek meg.