Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Alsófügödön, a mi utcánkban

(77-94. oldal)

z előzőekben már ismerkedtünk a Bársonyos partján épült kis faluval. Áttekintettük történelmét, általános jellemzőit, közvetlen környezetét. A következő barangolás már nem átutazás a falun, nem légifelvétel, inkább több kiadós képzeletbeli séta, kisebb, nagyobb pihenőkkel a házak előtt. A pihenőkre persze nekem van szükségem. Kinek a háza ez? Kik laknak (laktak) benne? Mit tudok róluk mondani? Jól ismerem, szeretem e házak lakóit. Ez magyarázza a szereplők bizalmas megszólítását. Pista bácsi, Zsuzsó néni! Ők is így veszik természetesnek, már akik még élnek. Emlékük idézésével tőlük is elbúcsúzom. Műfaját tekintve leginkább szociográfiának mondható ez a vizsgálódás, de erről a következő fejezetben bővebben értekezünk.

 

LEGNAGYOBB BIZTONSÁGGAL A CSALÁD, A ROKONSÁG KÖRÉBEN VEZETLEK ANDRIS. Róluk sem tudok mindent, miért is nem vallattam erről szüleimet, nagyszüleimet? Talán itt kell említeni nevünk írását is, amely magyarázat nélkül következetlenséget mutat. Őseim mind rövid o-val írták. Apám is, nagyapám is. A megyében élő Petró családok általában. Próbálom kideríteni, hogyan, mikor lettem én Petró, hosszú ó-val. Már az elemi iskolai bizonyítványomban jelentkezik a zavar. Vita tanító úr elég következetlenül, egyszer rövid, másszor hosszú ó-t ír. A polgári iskolában, a tanítóképzőben már mindenütt következetesen hosszú ó-val írják, s így állították ki minden okmányom. Ez természetesen nem névmagyarosítás, hiszen ez a módosulás nem volt ehhez elégséges. István nagybátyám, édesapám legfiatalabb öccse, magyarosította nevét Pétervárira, amikor állami szolgálatba lépett. Nekem szerencsére nem volt ilyen kényszerem.

 

Apai nagyapám Pertó Pál, nagyanyám Puskás Katalin. Nagyapát mindig Petronagyapának hívtam, így egyben, itt is így írom majd. Anyai nagyapám Nagy Pál, mindenki így hívta Nagypálbácsi, nekem pedig Nagypálnagyapa. Kimondani sem tudnám, hogy Nagy nagyapa.

 

Ideje, hogy induljunk. Ha kilépünk az udvarunkból (1) és jobbra fordulunk, akkor az igazi középről, (ez nem mértani közép) az útkereszteződésből tekinthetünk szét. Ez a kereszteződés is olyan felemás, mert igazi útelágazást csak a Másvég (Petőfi u.) jelent. Ez a mellettünk vezető út valójában dűlőút, a kertek alatti földekhez ad elérhetőséget, a hivatalos falukezdetet jelző tábla előtt csatlakozik vissza a köves úthoz.

A dűlőutakhoz hasonlóan gödrös és sáros ez is. Az igazi központiságot a Held úr kocsmája és boltja, vele szemben a Kucsmárék előtti placc, és a Csécsiék előtt álló harangláb jelenti.

 

HELD ÚR KOCSMÁJA ÉS BOLTJA (2) nem valami reprezentatív épület, de legalább sarokház. L alakban épült, a belső udvari része tornáccal. Ebben a részben van a lakás, az útra néző rövidebb szárban a kocsma és a bolt. Alacsony, öreg ház, nem ismerem történetét. Azt sem tudom, hogy Held úrék mikor kerültek ide, honnan jöttek. Úgy vettem, mintha öröktől való lenne az akkori helyzet. Ha a boltba mentünk sohasem mondtuk azt, hogy megyünk a zsidóhoz, mindig a kocsmába, a boltba vagy Held úrhoz, egészen precízen a mi nyelvjárásunk szerint: Held úrnál. A lakásrész még szalmával fedve, ez éppen egy forrói búcsú napján égett le, ahogyan erre Mikola Ica emlékeztet. Az új cseréptető valamit javított a ház külső képén. Igazán csúnya volt a ház hátsó fala, sárral tapasztott, a tapasztás sok helyen leomlott, vedlett. Valamelyest javít a látványon a mellette levő akácfák takarása. Ezzel szemben a Novákék oldalsó kerítése, széles galagonyabokrokból, a sarkon vízlevezető árok híján a már megénekelt állandó pocsolya, melynek állaga attól függött, hogy mikor esett az eső. Édesanyád egyszer, amikor itthon nyaraltunk, belegázolt, hogy kihozza az odarepült tollaslabdáját, de papucsa bentragadt a sárban. Azóta is emlegetjük ezt a kalandot. De ugyanilyen okból pocsolya képződik a mi bejárónk melletti sarkon is, amelyen a legelőről hazatérő tehenek szívesen gázolnak keresztül. Hát nem egy esztétikus utcakép!

 

A kocsma és bolt azonban kétségkívül a közt szolgáló intézmény, ahol megfordul a falu apraja-nagyja. A boltban sok mindent lehetett vásárolni. Klasszikus szatócs üzlet, a falusi élet szükségleteihez igazodó áruellátással. Volt ott még medvecukor is, petróleum és lámpaüveg, gyufa, de még kocsisnak való ostor is. Külön bejárata volt az útról a boltnak is. A kocsmában két nagy kecskelábon álló asztal, a söntésben a szokásos falusi kocsmák italai.

 

Akkor leginkább fröccsöt (és sört is) iszogattak a betérő vendégek. Nagyobb részük inkább a találkozás, a beszélgetés alkalmáért tartózkodott itt esténként, de fogyasztás nélkül mégsem illendő csakúgy üldögélni. Időnként voltak mulatozások is, névnap ünneplése leginkább, a legények csapták ezeket, nótázással, ahogyan illik, de verekedésről, késelésről soha nem hallottam. A kocsma elsősorban Held úr birodalma, a bolt Heldné asszony üzlete, de csinálták mindkettőt mindketten, ahogyan a szükség hozta.Vasárnap délutánonként van benne igazán vendég. Ott van a falu apraja-nagyja, már kivéve az asszonynépséget. Ott folyik a társasági élet. A férfiak nemcsak a poharat emelik, de vidáman kugliznak is, és nagy futballmeccsek közvetítését hallgatják, mert rádió csak itt van és az iskolában. Az édesapák, a legénytestvérek mellett ott sündörögtek a gyerekek is, a fiúk még pénzt is kerestek a kuglibábuk állításával.Csécsi János volt ebben a nagymenő. Előnye a szomszédságbeli közelség és ügyessége, fürgesége. Esténként is van látogatója a kocsmának, de kevesebb, s akkor is a társalgás színhelye. Amikor este édesapám hazajön, elmondja, hogy kik voltak ott, miről folyt a beszélgetés.

 

Amikor már jól bicikliztem, engem bízott meg Held úr azzal, hogy szombaton az encsi pékségből elhozzam a szombati sóletet. 14 fillér volt ezért a jutalom. Nem volt egyszerű dolog a forró és nehéz fazékkal egyensúlyozni. Held úr kihozta a söntésből a rekeszes pénzes tálcát, s nekem kellett kivennem a járandóságom. Éppen egy pakli dohányt lehetett belőle venni, a rosszabbikból. Kapcsolatot jelentett az is, hogy tőlünk hordták a tejet, mert bíztak édesanyám tisztaságában, és jó volt a tejünk is. (Mindig 4 fok felett.) Heldné asszony (Jolánka volt o is, akárcsak édesanyám, a húgom és sokan mások a faluban) jött a tejért, hozta a kóser edényt is, abba kellett belefejni. Néha bizony megtörtént, hogy későn jött, édesanyám nem tudta kivárni. Ilyenkor azt mondta: nem baj Jolánka, töltse csak át az edényembe, nem lesz attól semmi bajunk, csak Held úr meg ne tudja, neki el ne áruljanak. Aztán üldögéltek egy kicsit a tornácon, megbeszélték a családi dolgokat, és Heldné asszony mindent tudott a faluról is, jó hírforrás volt lépést tartani az eseményekkel.

 

Ugyancsak nevezetes hely volt a tejcsarnok. Kezdetben a Held úrék udvarában, a bolt mellett, később velünk szemben, a Novákék (később Zöldi Imre) kertjében működött, pontosan szemben a házunk előtti paddal. Ott üldögélve belátunk a csarnokba, tanulmányozhatjuk a benti munkát. Ezt már erre a célra építették, modern kisüzem volt, fölözőgéppel is felszerelve. Esténként itt is zajlik az élet. Felsőfügödről is ide hordják a tejet, meg lehet tudni, hogy melyik lányt, melyik fiú kíséri el, mi újság van a falu másik részében. A tejcsarnok mestere igazi szakember, Svájcból került hozzánk, Ambergnek hívták. Nem tudom, hogyan került a falunkba, de jól érezte magát nálunk. Feleségül vette Nagy Zsuzskát és született egy fiuk is. Őt Jóskának hívták, tanítványom is lett, kedveltem, eleven, ügyes fiú volt. 47-ben, lehet, hogy 48-ban a család hazahívta őket. Ők is úgy találták, jobb lesz ha elmennek innen.

 

Egy kora hajnalban zörgettek az ablakunkon, ők álltak a tornácon. Zsuzska néni elnézést kért az alkalmatlan zavarásért, de Jóska nem akart úgy elmenni, hogy nem köszönt el a tanítójától. Érzékeny búcsút vettünk, egy ideig még hírt adtak magukról, de azután megszakadt a kapcsolat. (Balogh János mondja, hogy ő ausztriai zenetanári működése alatt többször is meglátogatta őket.) Held úrék egyéni sorsáról nem tudok, az ötvenes években egyszer ellátogatott a faluba a két fiú, de ezt csak Kucsmár Józsitól hallottam. Megnézték a régi házat és mentek tovább, nem kerestek fel senkit. Az ő hiányuk mutatta leginkább, hogy itt valami jóvátehetetlen dolog történt, a falu életében lezárult egy korszak

 

A kocsmával szembeni sarokházban, a dűlőúton túli szomszéd a KUCSMÁR CSALÁD. (3) A ház öreg, roskatag, később át is építik. Előlről csúnya palánkkerítés választja el az úttól. Lakói: András bácsi, Rozi néni, idősebb házaspár. Felnőtt fiaik András, Józsi agglegények. Embertelenül sokat dolgoznak, ahogyan szokták mondani, látástól-vakulásig. Józsi nagyon rosszul lát, de ez nem akadályozza a munkában. A harmadik fiú, Imre elvégezte a polgárit és elment a háztól, Abaújszántón dolgozott és lakott akkoriban. Piroska szorgalmas lány volt, de valahogy nem jártak utána a legények, pártában maradt. Mariska a legfiatalabb gyerek, ő férjhez ment, elköltözött a faluból.  Többször is talákoztam vele a temetőben. András bácsi nevezetessége a káromkodási tudománya. Nagyon meg tudja cifrázni, gyakran hallom őt gyerekkoromban, ifjúságom idején. Nem is tudom, hogy mi az oka rá, lehet, hogy csak olyan megszokásból, mert egyébként békés ember. Ha lett volna ezidőben magnó, érdemes lett volna felvenni. Az előttük levő placcon jönnek össze a fiatalok beszélgetésre, táncra, nótára. Kristóf Andris bácsi húzza a talp alá valót. Emlékeim szerint Hornyák Teri volt a legjobb táncos, legalábbis én őt csodáltam. Vidám szombat esték voltak ezek. Bizonyos központiságot jelentett az is, hogy katolikus templom nem lévén, vasárnap délutánonként Kucsmárék házában gyűltek össze közös imádkozásra a katolikus asszonyok. Férfi embert ilyesmire nem lehetett rávenni.

 

Mellettük van a NAGY BÁLINTÉK HÁZA, a családi történet egyik színhelye. (4) Édesanyám ugyan Deteken született a családi otthonban, de itt nőtt fel. Együtt lakik akkor a két fiútestvér, Pál, o az én nagyapám, és Bálint.Együtt laktak, együtt gazdálkodtak. Mindig volt közöttük vetélkedés is. Az első házban az egyik család, a hátsó házban a másik. Nagy a porta, a ház, megvan benne minden melléképület, azokban a gazdálkodáshoz szükséges eszközök. Ezen a portán lehetne leginkább bemutatni a régi paraszti életmódot. Ez időben már Bálint bácsi a gazda, Zsófika néni a felesége, Fonyból került ide, harmadik feleségként, mert kettőt eltemetett. Első házasságából született Nagy Imre, aki 1946-ban lett a falu lelkésze. Zsófika néni szigorúan irányítja a családot, határozott, rendet tart. A gyerekek: Bálint az egykori cimbora, és Béla, ő néhány évvel fiatalabb. Bálint tovább tanult, Miskolcon járt gimnáziumba, azután pedagógus lett o is, Ináncson tanított. Béla maradt otthon a ház gazdájaként, az ő fia ugyancsak Béla jelenleg is itt él az édesanyával. Látod, az övék a legszebb kerítés, vasból, szépen megformálva. Belül vadul ugató kutya. A nyári konyha is mutatós, szép építmény. Ahogyan most Nagy Sándortól hallottam ebben a házban élt valamikor a Terebesy család.

 

Gyakran voltam itt vendég, Bálint a szűk baráti körbe tartozik, kertjükben kitűnő lehetőség van a futballozásra. Volt egy nagy körtefájuk, azon olyan négyméternyi magasban nagy sebhely, gyakorlásainkon azt a görcsöt kellett eltalálni különböző távolságról. Álljunk meg itt egy percre. Történelmi nevezetességű hely ez. Itt kérte meg Dédi kezét, elég különös módon, Dédnagyapád. A nagy eseményt így beszélte el egyszer a főszereplő.

 

„Tudod fiam, azon a télen Havas néniéknél(hez) jártunk fonóba. Velem korú jányok és fiúk. Egyszer csak megjelent Apád is. Ő idősebb volt nálam öt évvel, komoly, nyugodt már éppen házasodási korban levő legény. Jóképű, barna fiú volt. Titokban nézegettem, gondolkoztam rajta, hogy került ide, mért gyütt ide. Éppen eladó sorban voltam. Meg is tetszett nekem mindjárt. Nem volt eddig komoly udvarlóm, otthon is szigorúan fogtak. Szóval kedvemre való legény volt, de nem gondoltam, hogy ez komolyra fordulhat. Egyszer csak odajön hozzám Havas néni és a fülembe súgja, hogy ez az Andris miattad van itt. Tetszel neki. Nem akartam hinni a fülemnek, olyan veres lettem, mint a rák, a fonást is nehezen tudtam folytatni. Eljött a fonó vége, indultunk haza és ő hozzám szegődött, mondta, neki is arra van az útja hazafelé. Beszélgettünk. Ismertük egymást, de valahogy nem kerültünk egy csapatba, a korkülönbség miatt. Gyütt velünk Vereb Erzsi is. Ez a hazakísérés azután minden este így volt, és Vereb Erzsi is ott hagyott bennünket magunkra. Egyszer, amikor még a kapu előtt álldogáltunk, beszélgettünk, egyébként nem volt ez a legény bőbeszédű, hiszen ismered, kigyütt édesanyám. Jó asszony volt, de ha kellett igen tudott haragudni. Rám szólt szigorúan, hogy mit álldogáltok itt a kapuban, mi dógotok van itt, mért nem gyüssz már befelé? Megyek édesanyám, mondtam gyorsan és ijedten, de megszólalt apád is. Ne tessék haragudni Boriska néni, nem csinálunk semmi rosszat, én komolyan gondolom a dolgot, feleségül akarom venni Jolánt.

 

Azt hittem, hogy mindjárt elszédülök. Nekem ezt még nem mondta, pedig már vártam, hogy csak mond valamit a szándékáról. Édesanyám erre nem mondott semmit, biztosan váratlanul érte a dolog, köszönt, bement. Nemsokára én is utána. Akkor már édesanyám elmondta édesapámnak is, hogy mi történt. Nem szólhattak ellene, jó családból való fiú, református, már igazi gazdaember, nem ivott, nem járt a jányok után, nem lehet kifogás ellene, egymáshoz valók vagyunk. Inkább megnyugodtak, mert sok gondot jelentett a jányok férjhezadása. Az is jó, hogy nem viszik másik faluba, itthon marad, könnyebb neki segíteni. Vett egyszer nekem apád az udvarlása idején egy zacskó cukrot is, ide akarta adni, nyomta a kezembe, de nem mertem elvenni, azt hittem buta fejjel, hogy ebből valami bajom is lehet. Nem is vett többet, pedig már elfogadtam volna. Hogy lehettem olyan buta, olyan bolond?!

 

Ő volt az egyetlen ember az életemben, nem kellett volna más, akkor se, ha aranyból van.”

 

Így szólt a történet, de azt, hogy végül, mikor és, hogy egyáltalán volt-e igazi lánykérés, volt-e eljegyzésük, nem tudom. Ilyenkor bánt, hogy miért nem kérdeztem többet, amíg lehetett volna. Nagy Bálinték szomszédságában laknak MIKOLA ANDRÁS bácsiék. (5) A feleség Piros néni, méghozzá Petro Piros, de nem a mi rokonságunk. Édesapámék nemzedéke. A nagyobbik fiuk Pista, az o korai haláláról majd lesz egy külön történetem. András bácsi jó gazda volt, csendes, szorgalmas ember. Piros néni volt a hangosabb, ő irányította a családot, de bennem ok már leginkább azzal a bánatukkal élnek, amely Pista halálával érte őket. Soha nem tudtak kigyógyulni belőle. A kisebb fiú druszám, Bandi. Ő a húgaimmal egykorú, ő maradt a ház gazdája, Tóth Ilonkát vette feleségül a Másvégből. A Mikola család kiterjedt nagy család, evangélikusok, Fancsalba járnak templomba. Bandi akkor került igazán közel édesapámhoz, amikor a téeszvilágban együtt dolgoztak a raktárban. Széles mellű, vállas, erős fiú volt Bandi, nem hiányzott belőle a virtus sem. Édesapám vigyázott rá, óvta attól, hogy erejét mutogatva emelgessen túlsúlyos zsákokat. Figyelmeztette, hogy okosan kell beosztani az erejét. Sajnos, nem érte meg az igazi öregkort, 64 évesen halt meg. Édesapám temetésén (1966) még megöleltük egymást. Tóth Ilonka, az özvegy és fiuk családja ma is a házban élnek, Piroska lányuk pesti lakos, pedagógus ő is és a lánya is.

 

Szomszédságukban, kisebb portán és kisebb házban lakik KRISTÓF ISTVÁN bácsi és felesége Zsuzsó néni. (6) István bácsi olyan mackós ember, testvérek Andris bácsival, ő az idősebb.

 

Szerencsés ember, bekerült a vasúthoz, bakter. Minden hónapban megkapja a fizetését, akár jó az idő, akár rossz. Van néhány hold földjük is, megterem a kenyérnek való, az állattartáshoz szükséges takarmány. Bálint fiuk apja után vasutas lesz, kalauz. Ő már jó partinak számít a lányos családokban. Nem tudom, hogy hol telepedett meg. Ica lányuk férjhez ment, valahol Amerikában élnek. Nagyobbrészt kint laktak a bakterházban. Van tőlük egy régi kedves emlékem, az a harmónium, amelyhez időnként te is leülsz a nagyszobában. Bálintnak vették, aki a tanítóképzőben kezdett tanulni, de nem volt kedve hozzá, abbahagyta. Oda jártam ki hozzájuk gyakorolni, és később meg is vettük tőlük.

 

Ezután ismerős, rokon ház következik, PETRO PÁL, PALI BÁTYÁM, ahogyan mondani szoktuk az Orosz féle házban. (7) Orosz János bácsit, a régi gazdát én már nem ismertem. Írott forrásból (az 1935-ben kiadott megyei monográfia, többször is felhasználom majd) tudom, hogy 1860-ban született, 1880-ban vette el Lipóczki Zsuzsannát.

 

Testvérhúga az az Orosz Piroska, akit később Vita tanító úr feleségül vett.

 

Két lányuk: Jolán és Ilon. Ő lett Pali bátyám felesége, így került ő ide gazdának. Ilont (nekünk Ica nénje volt) pedig Jánosbátyám vitte az ősi házba. Nagy ház ez is, tágas porta, a tornácoszlopok henger formájuak, a hagyományos módon a házzal szemben nyári konyhával. A ház átépítését az istállóval kezdték, így az ól magasabb lett mint a lakóház. A nyári konyhák jelentik kora tavasztól késő őszig az igazi lakóhelyet, a házba inkább csak aludni megy a család. S oda viszik persze a vendéget is. Mellettük a tó, a regényes TÓ, amelyről már volt és még lesz is szó. Nagyon szerettem Palibátyámat, nyíltszívű, derűs, barátságos ember volt, mindenki Palibátyának szólította a környéken. Jó volt vele beszélgetni, segített ha szükség volt rá. Ő volt ott, akkor is, amikor édesapám végleg lehúnyta a szemét. Nagyon megsiratta, egyedül maradt a három Petro fiú közül, mert István bátyám még élt ugyan, de ritkán jött haza látogatóba Veszprémből.

 

Megmaradt bennem Erősen egy gyerekkori emlék. Pál napon elmentünk hozzá, mind a három gyerek, névnapot köszönteni. Disznóölés után a kóstolót is így szoktuk vinni. Ő fogadott bennünket. Jolánka néném inkább a lenti házban tartózkodott, a két lánytestvér együtt vezette ott a közös háztartást. A lányok, ahogyan illik verset mondtak. Szépen, kedvesen, hibátlanul. Ezt én már nem tartottam magamhoz méltónak. Beszédet mondtam. Szónoklatot vágtam ki, mely szólt a névnapját ünneplő Palibátyámhoz, de hogy még magasztosabb legyen tegező formában. Idéztem hozzá versekből is. Vagy azokat is én írtam? Lehetséges, mert verselgettem akkoriban. A végén kicsit belegabalyodtam, de azért kivágtam magam. Ő igen meghatódott, még könnyezett is. Leültetett bennünet az asztal mellé, minthacsak felnőttek lennénk és süteménnyel kínált bennünket. Hazafelé menet Joli húgom, a nagy kritikus azt mondta, hogy ez nem volt illendő dolog. Nem lehet tegezni egy felnőtt embert, még akkor sem ha rokon. Otthon azért nem árulkodott az esetről.

 

Ha már itt vagyunk, ne forduljunk vissza, menjünk tovább egyenesen a szugba, a faluvégre. Jobbra a kastélyt védő kőfal, balra Tóthék mellett üres telek, Mikoláék kertje, leginkább krumplit ültetnek vagy csalamádét vetnek bele.

 

Az első ház MIKOLA ISTVÁN bácsi, valamikori falusi bíró háza. (8) Két család lakott itt együtt, a másik fügödi Petro család és a Mikola család. István bácsi vette feleségül Petro János özvegyét. Az előbbi forrásból tudom, hogy István bácsi 1876-ban született, akkor 35 holdas birtokán gazdálkodott, a fancsali evangélikus fiókegyház gondnoka. A világháborúban a szerb és orosz fronton harcolt, őrmesteri rangban. Tekintélyes ember, aki adott is arra, hogy ezt a tekintélyét őrizze. Valamikor itt lehetett a falu központi helye, mert a Bársonyos partján talán éppen az ő kertjükben, vagy a mellettük levő üres telkükön volt az alsófügödi templom, tudod ahová a pestis pusztítása után Dogati Ambrus tiszteletes úr magára zárta a templom ajtaját.

 

István bácsi fia BÁLINT, aki olyan nagy szerepet játszott az életemben. Az ő testvére ILONKA, a Balogh Jánoska édesanyja. Innen ment el háborús hősi halottnak féltestvére Kis-Petro János, aki vídám legény volt, kedes lovainak mindig szerzett abrakot, inkább a teheneket, disznókat rövidítette meg. Szeretett nótázni, lányok után járni, nem volt benne semmi katonai ambíció. Az elsők között vezényelték ki a frontra. Itt lakott ISTVÁN BÁCSI másik fia: MIKOLA JÁNOS és felesége Erzsi néni. Az ő gyerekeik a mi nemzedékünk, gyerekkori barátaink: Évi és Bözsi, az utánuk következő fiúk: Sanyi és János. Ircsi húgom Bözsivel volt nagy barátságban, időnként még távolabbi rokonlátogatóba is elmentek együtt. Mindkét lányt elvitték a faluból. Sanyi igen jó kiállású fiú volt, jó énekes, és jó szavaló. Olyan Toldi Miklós a petrence rúddal. Róla azt hittem, hogy örökké fog élni, de o is korán halt meg, akárcsak János öccse (1987). János vette el feleségül Balogh Valikát.

 

PETRONAGYAPA HÁZA KÖVETKEZIK. (9) Nagyapám 1868-ban született, a szülői házban tanulta meg a gazdálkodást. 1931-ben lótenyésztésért díjazást is nyert, ahogyan az említett monográfiában olvasom. Volt községi bíró, törvénybíró. Az egyházi iratok böngészése közben is többször találkozom a nevével a presbiterek között. Tanulmányozhattam az aláírását is, ahogyan Nagypálnagyapámét ugyancsak. A már idézett monográfia 48 hold területet jelöl meg birtokaként, én kevesebbről tudok. Ténylegesen nagy porta ez, lejtősen fut a Bársonyos felé, a patak a kert alatt kanyarog. Palánk-kerítés és kapu zárja el az úttól, ágaskodni kell, hogy beláss az udvarra. A házat a lejtés miatt magasabbra építették, lépcsőn kellett felmenni a tornácra. A tornácot csak fagerendák tartották és nem volt kibetonozva sem. Régebbi stílusú, öreg ház, de méreteiben a nagy család befogadására alkalmas. Ez a lejtős udvar nehézzé tette a szekérrel való befordulást is, kimenetelt is. A fiatalabb, szilaj lovakat szorosan kellett fogni, hogy időben kanyarodjanak az útra.

 

A házzal szemben kút, itatóválóval (vályúval) nagy nyári konyha, két helyiséggel, a mögötte levő kertben málnás volt, ahová gyakran bebocsátást nyertünk gyerekkorunkban. Az istálló is nagy, négy ló állt benne, tehenek, borjak. A színben még egy lovas szánkó is volt, abban jól lehetett játszani. Gazdasági épület még keresztben is az udvaron, nagy rakodó, azért nem csűr, mert ellőről nem volt lezárva. A Bársonyoson széles palló vezetett át, még karja is volt, lejáró a lovak itatásához, fürdetéséhez, mellette a ruhamosáshoz alkalmas helyet, „merítőt” is készítettek. Ezt a kert alatt kanyargó vizet szerettem a legjobban, olyan romantikus volt, igaz, hogy a csalánnal is meg kellett küzdeni.

 

Édesanyám többször elmesélte, hogyan is volt, amikor odakerült ifjú asszonynak. Mert a különös lánykérésnek az lett a folytatása, hogy férjhez ment, és ő költözött édesapám családjához. Nem volt könnyű itt az élete. Népes, nagy család volt ez. A főnök Mamika, azután Petronagyapa és nagymama, ő gyenge, törékeny asszony. Monokról hozta a házhoz nagyapa. Kevés emlékem van róla, korán meghalt. Jöttünk egyszer karácsonyban ebből a lenti házból felfelé az új házba, de a kocsma előtt elállta az utunkat egy betlehemes csapat. Különösen ijesztő volt az Öreg, aki fekete subában, csörgős botját rázva, kurjongatott és táncolt körülöttünk. Nagy sírásba kezdtem. Nagymama a kicsi, gyenge asszony harciasan nekik támadt, kiabált velük: van nektek eszetek, nem szégyellitek magatokat, ijesztgessétek a nagyokat. Lassan megnyugodtam, de többször is álmodtam a rémisztő betlehemes öreggel.

 

Hozzájuk költözött be az ifjú pár a tágas első házba. Ők kapták meg az ajtó melletti, baloldali ágyat. Édesapám öccseit már emlegettem: Pál és János, akkor még az „inasok” ugyancsak ott laktak. A legfiatalabb István pataki diákságát abbahagyva többnyire távol volt, de gyakran tartózkodott a családi házban is. A gazdálkodásban ő nem vett részt. Az ifjú asszony pedig végigélte azokat az izgalmakat, amelyek az új házhoz kerüléssel, a két család közötti különbözőségekkel együtt járnak. Szívesen fogadták, de a beilleszkedés nem volt könnyű.

 

Többször is mesélte, hogyan esett meg az első nagy próbatétele, A KENYÉRSÜTÉS. Sok kenyér kellett ennek a nagy családnak. Nagy dagasztóteknőben dagasztotta a kenyértésztát. Folyt a víz róla. Ott állt mellette édesapám is, törölte a homlokát, ígérte: olyan jól befűti a kemencét, hogy csak jó kenyér sülhet benne. Így is történt, szikrázott a feneke, kihúzott belőle minden pernyét. A kenyérsütés menetéről csak annyit, hogy a dagasztott tésztát fából készült szakajtókba kell kiszakítani. Ezekben a szakajtókban kap a tészta kenyérformát, s ezekből borítják a lapátra, hogy azzal becsúsztassák a kemencébe. Erő is, ügyesség is kell ahhoz, hogy szépen egymás mellé kerüljenek.

 

Szépek lettek a kenyerek, magasak, pirosak, ropogósak. Sikerült a túrós, lekváros lángos sütése is. Új módon, hajtogatva, tepsiben, a túró jól megízesítve, tojással megkenve. Az „inasok” nem várták meg, hogy meghűljön, hűtötték a hideg víz felett, tették-vették egyik kezükből a másikba, és valósággal falták. A Mamika régi, kemence alján sült pernyés, kormos lángosa ott maradt. Morgott is, jól van, süssön nektek Jolán. Ezután az ő tiszte lett ez a feladat, amely akkor ünnepi eseményt is jelentett a paraszti házakban. Iszonyú sok volt a munka ebben a házban. A pince tele volt tejes csuporral, örökké dolgozni kellett velük, nem volt még csarnok, otthon kellett feldolgozni, túrót, vajat készíteni. És a férfiaknak kijárt az ebédutáni rövid alvásos pihenő, de az asszonyok nem pihenhettek meg.

 

ITT SZÜLETTEM, 1925. ÁPRILIS 24-ÉN. György napja volt. Gondolták is, hogy talán Györgynek kellene nevezni, de édesanyám ragaszkodott az apai név tovább örökítéséhez. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy nagy esemény volt a jövetelem, új harangok szavával várták születésem napját. Április 13-án, húsvét másnapján szentelték fel az újonnan vásárolt két nagyobb harangot. Nagyon kellettek, mert az egyetlen kis harang hangját már a tanító úr sem hallotta meg az iskolában. A régi nagyobb harangot ugyanis 1917-ben elvitték, hogy ágyút öntsenek belőle. Bált is rendeztek és a rendezőbizottságban tevékenykedett az ifjú apa is.

 

Féléves koromban itt tört rám a szamárköhögés. Rettenetes volt, – mondta édesanyám, – nem bírta már hallgatni a hörgésem, a kínlódásom. Kékültem, zöldültem. Nagyapa esténként leültette a ház népét és hangosan olvasta a halálos beteg gyerekért szóló imádságot. Az orvos sem ígért semmi jót. Ez volt az első nagy megpróbáltatás az életükben. Édesanyám az ölébe vett, ringatott, magasra emelt és azt mondta: ugye nem halsz meg kisfiam? Állítólag én erre nemet intettem a fejemmel. Nem haltam meg, pedig a szamárköhögés akkoriban halálos betegség volt.

 

Majdnem három évig éltünk ott, közben elkészült az iskolai dolgozatban megírt új ház, oda költöztünk. De szerettem visszajárni, úgy éreztem, hogy jussom van hozzá, a szülőházam. Kertjében volt egy hatalmas körtefa, olyan körte nem termett sehol másutt, és rengeteg volt rajta. Időnként otthon volt Pistabátyám is, ez a nyugtalan, tehetséges, verseket író, rádiót készítő, sokat olvasó, egy ideig pataki diák nagybátyám, ilyenkor lelkesen mentem hozzá. Könyveket hoztam tőle, ide adta a biciklijét, azt használhattam, akkor is, ha ő nem volt itthon.

 

Van még ezzel a házzal kapcsolatban egy borzongató, hideglelős élményem. Talán az első gyerekkori emlékem. Magát a történetet édesanyámtól tudom. Lakodalomba voltak hivatalosak, szekérrel kellett menni, mert Fancsalban volt a templomi esküvő. Édesapám az ünnepi alkalomhoz illően előkészítette a kisszekeret, befogta a lovakat, azokra is az ünnepi hámot rakta fel. Segédkezett a két öccse is. Édesanyám felült a hátsó ülésre, engem az ölében tartott. Minden készen volt az indulásra, de az egyik ló – mintha Tündérnek hívták volna – megmakacsolta magát, és nem akart indulni, csak táncolt egy helyben. Az ostoros biztatásra pedig azzal válaszolt, hogy a földre vetette magát.

Egész világosan, határozottan emlékszem, hogy ülök édesanyám ölében, ő reszketve szorít magához, mindenki a szekér körül, édesapám már a földön próbálja jobb belátásra bírni a makacs lovat. Előbb a kantárral, a zablával biztatja felkelésre, aztán az ostorral. Hiába minden. Végül már az ostornyéllel üti, veri, s ekkor a Tündér felugrik, apám csak éppen fel tud lépni a szekérre, kezében a gyeplő és fogja, rángatja vissza a vágtába lendült lovakat. Már úgy láttam, hogy neki megyünk a kőfalnak, az utolsó pillanatban mégis kanyarodtunk, de a vágtát csak valahol a kocsma táján hagyták abba. Elköltözésünk után JÁNOS BÁTYÁM LETT ITT A GAZDA. Nekik két fiuk született: Pali és János. Ők az én unokatestvéreim. Ma már egyikük sem él. Pali bátyáméknál nem született gyerek, nem tudom kinek a hibájából.

János bátyám tragikus körülmények között halt meg 1951 decemberében. Tehenet adott el a gönci vásáron és vonattal jött haza. Többen is voltak együtt, de nem tudom már, hogy kik. Encsen szálltak le a vonatról, ennek sem ismerem a részleteit, de János bátyám leszállás közben a vonat kereke alá került, olyan szerencsétlenül, hogy a vonatkerék levágta mindkét lábát. Még eszméleténél volt, kivette a pénzt a zsebéből, odaadta az útitársnak: adjátok oda Ilonnak – mondta –, tulajdonképpen ez volt a végrendelete. Simon doktor úr még elsősegélyben részesítette, a mozdony vitte be Szikszóra a kórházba, de ott elvérzett. Édesapám és Joli húgom, akinek valahogy mindenből kijutott, hozták haza szekérrel a kórházból. Nagyon hideg volt az a tél, nagyon fáztunk a temetésén. Palibátyám lett a fiúk nevelőapja, saját gyerekeiként szerette, nevelte őket. Édesapámék nyolcan voltak testvérek, négyen meghaltak, három lány kicsiny korában. Gyakori volt akkor a csecsemőhalál. Erzsike, aki Arkára ment férjhez fiatalasszonyként halt meg, itthon temették el. Halála után is tartottuk a rokonságot. Nagy esemény volt, amikor odamentünk vendégségbe. Virágot teszünk a sírjára halottak napján, szép fehér márványoszlop őrzi az emlékét, s mindig elolvassuk a feliratot is.

Állj meg élő

nézz e helyre

Ki nyugszik itt

e sírkertbe.

Itt nyugszik

Vereb Jánosné

Petro Erzsike

Szüleinek drága

gyöngye

sz.: 1896. aug. 24.

Mh.: 1918

És ugyanitt található egy már ledőlt síremlék. Ezen ezt lehet kisilabizálni:

PETRO JÁNOS

1847. november 29.

Páros életet élt

Kiss Juliannával

Nagyapáék háza mellett üres rosszkert, a következő házban lakik BODNÁR KÁROLY családja. (10) Bodnár úr gépész volt Thóbiás úrnál. A rábízott cséplő akkor a legkorszerűbb, Ford traktorral vontatott és hajtott 1200-as cséplő. Kék színű gépész ruhájában magabiztosan, büszkén ült a traktor nyergében a gépész úr. Ő volt a kovácsműhely gazdája is, ahol az uradalom számára szükséges kovácsmunkákat végezte. A gyerekek: Jolánka, Piroska, Karcsi, Gizi. A lányok kedvesek, szépek, Karcsi eleven fiú volt. Jolánka lett a felsőfügödi Hallgató János felesége. Nagy esemény volt ez a házasság. Piroska az egészségügyben helyezkedett el, Karcsi messze került a falutól, tudtommal Barcson él.

 

Mellettük a VADAS LAJOSÉK háza és kovácsműhelye. (11) Vadas bácsi ugyanis kovácsmester volt, sokszor javította nálunk az elromlott zárakat. A fia, Lajos, édesapja mesterségét folytatta, nem tudom, hogy miért költözött Ináncsra, Laci, a kisebbik fiú Tokajban él. OLÁH LÁSZÓ bácsiék laktak a következő házban. (12) Szoros rokonságban vannak Vadasékkal. Oláh bácsi volt a világlátott ember, az amerikás, aki szívesen beszélt a nagy kalandról. Lányuk Julika. Ő nem ment férjhez, mindig kedvesen érdeklődött dolgaim iránt, ha találkoztunk. Oláh bácsi hosszabb időn keresztül viselt presbiteri tisztséget. Az utolsó kicsiny, öreg házban, valóban mint egy mesebeli kis ház, amit szinte átölel a víz, a vízparti fűzfabokrok, emlékezetem szerint CSATLÓS BÁCSIÉK laktak. (13) Ide nősült be Kádár István, akit jóformán nem ismertem, háborúba vitték, ott is maradt. Nevét az emléktábla őrzi.

 

Az út másik oldalán a kastélyt védő magas kőfal belső felében, mintegy a falhoz ragasztva épültek a cselédházak. (14) Igazában egy korabeli „sorház”, abban a közös konyhával működő lakások. Belépsz egy ajtón, az a közös konyha, a közös főzőhellyel, jobbra egy helyiség, balra egy helyiség, egyikben is, másikban is egész család lakik, több gyerekkel. Hogy lehet így ember módra élni? A lakókat már nem tudom felsorolni. Változnak is, el is különülnek a falutól, egymás között élnek, az iskolába járó gyerekek kötik össze őket a faluval. Egyszer, kétszer jártam itt, Pap bácsi hívott be magukhoz, amikor már Sarkadi úr volt a birtok bérlője. (41, 42-ben) Tisztaság és rend volt, éppen annyi bútor, amennyi befért a szűk helyre, asztal és pad az étkezéshez, ágyak az alváshoz. Ideiglenes szállás, ahol meghúzhatja magát a család. Eddig csak Illyés Gyula híres könyvéből, a Puszták népéből ismertem ezt a leverő, nyomasztó szegénységet.

 

Visszafordulva a faluközpont irányába, a kastély előtti nagy kanyar után következő házban lakik a TÓTH CSALÁD. (15) Ezen az oldalon kisebbek a porták, kisebbek a házak, beszorulnak a köves út és a víz közé, elég szűkös térben. Ezért van az, hogy gazdálkodó család nem telepedett ide. Nagy család, három nemzedék él itt együtt. Öreg Tóth János bácsi ácsmester, ő rakta fel házunkra a tetőt, de öregebb korában volt kerülő is. Szép kort élt meg, 89 éves korában halt meg. Felesége Imre Terézia. Teri néni, kicsi, gömbölyű asszony, vidám, nevetős. A fia, IFJÚ TÓTH JÁNOS mozgékony, érdeklődő ember, ott van a színdarab-próbákon, kiabál kissé éles hangján, lelkesít a futballpályán, muzsikája (hegedűje) is van, amit majd megveszek tőle. Időnként jókedvében felkapja és magasba emeli az édesanyját, aki úgy tesz, mintha nagyon haragudna, hogy ilyen bolond fia van, pedig igazában boldog ilyenkor. János bácsinak, akivel később össze is tegeződünk, szerepe van a leventék képzésében és a tűzoltócsapatban egyaránt. Az ő felesége Rozika néni. Később ő is vasúti alkalmazott lett és a bakterházban halt meg szolgálat közben 1965-ben. Akkor már nem éltem otthon, a részleteket nem tudom. A nagyobb gyerek: Jolánka, Jolika, szép sudár, komoly lány, az egyik legkedvesebb tanítványom, amikor már tanító vagyok. Az idősebb Sárai fiú, Sanyi vette feleségül. Pedagógus lett Joliból is, Miskolcon, bizonyára jó pedagógus, azt mondja, hogy az én hatásomra. Lám, lám, szereztem érdemeket is rövid tanítóságom idején. A fiú János, tanítottam őt is. Ő szakmát tanult, Miskolcról nősült, halála előtt az Imre János féle házban lakott. Tagja annak az osztálynak, amely 1955-ben végezte a nyolcadik osztályt. A 40 éves találkozójukon ajándékba kapott művészi kivitelű vázán ezeket a neveket olvasom: Balogh János, Csécsi László, Hudák Ilona, Lakatos László, Papp Mihályné (Lengyel Ica), Dr. Menyhért Béláné Mátyus Éva, Tóth János, Zselenkó Mária.

 

Tóthék mellett van az üres szilváskert, jártam oda szilvát szedni, mert felerészben nagyapám tulajdona. Ezután olyan ház következik, amelyben gyakorta változtak a lakók. Gyerekkorom idején itt lakott a Másvégből kiköltözött ZÁVODNI LAJOS KÁLYHÁSMESTER. (15) Népes család volt, egy lány. Etelka, a fiúk: Lajos, Géza. Etelka néni egyik lába merev volt, emiatt furcsa járására figyeltek a gyerekek, szívesen utánozták. Nagy veszekedések lármája hallatszott időnként, de ennek okáról semmit sem tudok. Závodni bácsi kályhás, a csempekályhák mestere, ilyen módon ismerős a megye úriházaiban, gyakran több napra is távol van. Olvasó ember, ő a munkásmozgalom öntudatos tagja. Kitűnő vitatkozó. Már Pestről való fügödi vakációm idején itt látogattuk meg az özvegyen maradt Piroska nénit, a tanítónéasszonyt.

 

Az ő szomszédjukban laknak Baloghék. (17). BALOGH JÁNOS bácsi mesterember, ács. Két fiuk János és Imre. Imréről mindig nehéz szólni, neki voltam kisvőfélye a lakodalmában. Ő is egyike a falu hősi halottainak, 1943-ban halt meg, hamarosan követte itthonmaradt felsége, akit 1946- ban temettünk. Az ő fiuk Jánoska, árva gyerek lévén mindenki Jánoskája. De hiszen ismered jól, patronálód, segítőd a hajdani hegedűs, aki az Operaház zenekarában is játszott, majd Ausztriában működött zenetanárként. Ott van szinte minden hangversenyeden, a feleségével Marikával együtt. Hegedű tanár ő is, több neves tanítványa van. Szóval, Jánoskától hallottam, hogy nagyapja hosszabb időn keresztül volt a vasút alkalmazottja, amikor a bakterházakat építették ő végezte rajtuk az ácsmunkákat. Ő volt az egyik ácsmester 1901-ben az iskola építésében is. Balogh néni nagyon közel állt a szívemhez, még Szigethy Ferenc versét is felolvastam neki (Századik levél hadifogoly fiamnak). Csak úgy a kapu előtt, a mezőről jött haza, kiszaladtam hozzá, és o letette addig a batyut. Azt mondta, hogy olyan szép, mint egy imádság. Megrendítően tudta elmesélni, később már, kórházi műtétje történetét is. – Tudod fiam, toltak végig a folyosón, azon a kerekes ágyon a műtőbe, én meg hangosan énekeltem: Az úr énnékem őriző pásztorom.

 

Ezután következik KOVÁCS KÁROLY bácsi háza.(18) Őt mindig számbaveszem, ha a „nagy olvasó embereket” sorolom. Tájékozott a világ dolgaiban, minden érdekli. Kevés földjén szorgalmasan dolgozik. Károly bácsi szívesen hallgatta folytatásos regényfelolvasásomat is a Csécsi Jánosék konyhájában. Nagyobbik lányukra nem emlékszem, kisebbik lányuk Gizi, bizony igazi nagy lány, amikor hozzám kerül az iskolába. Gyakran állt ő is a többi gyerekkel a kapunk előtt, hogy azután együtt menjünk tovább tanulóhelyünkre.

 

Mellettük laknak KRISTÓF ANDRÁSÉK. (19) Andris bácsiról sokat meséltem neked Andris, tudod őt neveztem a nagy átváltozó művésznek. Mert hétköznapi emberként erős, csontos parasztember, kapa és kasza a mindennapos munkaszerszáma, a keze is ehhez méretezett. Gondolnád, hogy ezek az ujjak inkább merevek, mint fürgék. De ha kézbeveszi a hegedűjét és elkezd rajta játszani, akkor ámulva hallgatod és kérdezed: ki ez az ember? Ki ez a parasztmuzsikus? Honnan a tudománya? Kérésemre választ adott erre levelében Irénke lánya, Pecsenye Józsefné, aki hosszú időn át volt, egyik utódomként, a falu tanítónője. Ebből a levélből idézek:

 

„Apám 1902-ben született. István bátyja, több évvel idősebb volt nála, nagyon szeretett volna megtanulni hegedülni. Nagyapám fogadott egy öreg cigányzenészt, aki tanította. Apám mindig ott volt a tanításon, hallgatta, titokban meg játszott is a hegedűn. Egyszer aztán kitűnt, hogy a bátyja nem tanult meg hegedülni, ő meg igen. Ebben aztán nagyapámék is belenyugodtak. Apám minden idejét a hegedüléssel töltötte. Már iskolás volt, amikor a szomszédos zsidó családhoz (Heldékhez) vendégek érkezetek. Meghívták, hogy játszon nekik. Egy pesti vendég felfigyelt rá. Elment nagyapámhoz, engedje el vele Pestre, taníttatni fogja, ő vállal minden költséget, mert nagyon tehetséges. Nagyapám persze nem engedte, mert mi lesz a kis földdel, ki fogja őket eltartani. Apám különben az iskolában is kitűnő tanuló volt. Sokat zenélt a Kucsmárék kapujában, ahol táncoltak a fiatalok. Később a lakadalmakban nagyvőfély volt, sokszor elvette a cigányprímás kezéből a hegedűt. Volt egy kis zenekaruk is, azzal járták a vidéket. Nagyapa ezért is haragudott, mert dolgozni kellett a mezőn.”(Pecsenye Józsefné Kristóf Irén közlése)

 

Nézzük ezután a Főút felső szakaszát. A házunk mögött (két út van mellettünk) mezei dűlőút vezet a határba. Ez nem a legjobb dolog, mert az út elég forgalmas, és teljesen a ház tövében vezet. A rongálás elsősorban a házfal vakolatának málásában, pergésében látszik meg. Az út melletti szomszédos házban laknak Szőkéék. SZŐKE FERENC és felesége PIROSKA néni. (20) Velük rokonságban is vagyunk. Késői és romantikus házasság volt az övék, egy lányuk született Piroska. Nem tudom már mikor nyitották meg kis boltjukat, csak arra emlékszem, hogy mennyit bajlódtak a cukor, meg petróleumjegyekkel, amikor a háború alatt jegyre adták ezeket. Gyakran voltunk együtt esténként is. Piroska lányuk tanítványom lesz. Később beköltöztek Miskolcra. Ez a Miskolc a mágnes, sok fügödit csábított el. A ma nyilvántartott 123 elszármazottból 29 él Miskolcon, 16 Encsen és 10 Pesten.

 

Üres telek után TAKSÁS ISTVÁNÉK háza következik. (21) Két felnőtt gyerekkel: Ferenc, – nekem már ő is Feri bácsi – a nagyobbik. Rozika Terike nénémmel egykorú. István bácsi a nagy olvasó, a kiváló kazalrakó. Teheneket fognak az igába, azzal művelik földjüket. Cseréljük egymással az olvasnivalót, én tudok több könyvet adni neki. Nem tudom már, hogy miért, mindig a kabátja alá rejtve hozta vissza a kölcsönkönyvet. Igaz, kölcsönöztünk néha tilos, vagy tilosnak hitt könyvet is egymásnak. Ezután következik a faluszéli ház, abban IMRE ANDRÁS BÁCSI ÉS FELESÉGE, (22) aki Tóth leány. Gyerekük nincs, amolyan csendes nyugdíjas életet élnek, fő szórakozásuk, hogy könyökölnek a kerítésen, beszélgetnek a járókelőkkel. Tőlem is mindig megkérdezik, hová megyek? Elintézem azzal, hogy Felsőfügödre. Kissé neheztelek rájuk a libák miatt, de erről bővebben esik szó az igaz-mesékben.

 

Ha visszafordulunk, a másik oldalon az első ház MIKOLA BÁLINTÉKÉ. (23) Az ő csűrjük egy vonalban volt a Nagypálnagyapáék csűrjével. Szalmás volt mind a kettő. Talán a legnagyobb tűz volt a faluban, amikor kigyulladtak. Nappal volt, félelmetes tűz volt, összeszaladt az egész falu. Nyár volt, szárazság, hamar ellobbant. Az új termés szerencsére még nem volt benne. Tele volt az udvar, a kert emberrel, bámészkodókkal is, jött még Vita tanító úr is, kérdezte, van-e biztosítás a csűrre? Nagyapám komor arccal szaladgált, nagymamám kétségbeesetten sírt. Arra, hogy a tűzoltók is felvonuljanak az oltáshoz egyszerűen nem volt idő.

 

Bálint édesapja legénybarátja volt édesapámnak, egyidősek, de jóval túlélte őt. 1982-ben halt meg. Felesége Bori néni, o még négy éven át volt özvegy. Igazi pirospozsgás parasztasszony, úgy emlékszem, hogy ő tartotta a szoknya viseletet, aki nagyon jóízűen tudott nevetni. Igaz, nyilvánosan csak mosolygó, nevető embereket lehetett látni nálunk, bánatukat, sírásukat csak a temetésen mutatták. Vigyázat! Ez így félrevezető állítás, voltak, akik méregbe gurultak, háborogtak, káromkodtak. Élt még az öreg Mikola néni is, aki nem tudom, hogy hol tanult meg szlovákul. Szerettem vele beszélgetni, bár szívesen csúfolódott velem. Piroska volt a legnagyobb gyerek, nagyon szép lány, romantikus, nagy szerelem volt a Pista bátyám és Piroska ( ő Pupókának becézte) szerelme. Nem tudom, hogy miért is nem lett házasság belőle. Rásonyba ment férjhez. Az ő körükbe tartozott még Taksás Rozika és Mikola Ilonka. Őrzöm is egy fényképüket, ahol együtt láthatók. Később a lányok ünnepi viseletének illusztrálására közre is adom. Piroskát követi Bálint, akit megkülönböztetésből hívunk Kismikola Bálintnak, vele vagyunk együtt szabadidőnk nagy részében, meg Csécsi Jánossal, meg Nagy Bálinttal, ahogyan az igaz mesékből kiderül. A legkisebb gyerek Ica, húgaim barátnője, de én is nagyon kedvelem. Ő lesz később a Nagy Bálint felesége, Nagy Bálintné ő már régen mindenkinek, de nekem Mikola Ica maradt. Lányuk Piroska, o nagyon jó barátnője volt édesanyádnak, sok szép nyári vakációt töltöttek együtt. Fiuk Bálint, o is jó futbalista lett.

 

A NAGYPÁL PORTA KÖVETKEZIK. (24) Anyai nagyszüleim háza, ahol mindennapos vendég vagyok. Ez a második otthonom. Sok hasznom is van belőle, mert hol itt vagyok, hol ott vagyok, könnyebben eltűnhetek. S ha nagymama jobbat főz, akkor ott is eszem. Mellettük üres telek, a Kucsmáréké, leginkább krumplit, kukoricát termelnek rajta. Örökké igazgatni kell a kerítést, hogy a tyúkok át ne menjenek.

 

Emlékszel Andris, többször is meséltem Nagypálnagyapámról, különös szokásairól, hirtelen támadt mérgelődéséről, híres szorgalmáról. Én már azt az embert ismerem, aki kicsi, hajlott hátú, fehérbajszú, idősödő, majd öregember. Huszárruhás fényképe mutatta nekünk ifjúkorát. Fiatalságáról szól vőfélykönyve, amelyből majd idézek is néhány rigmust a lakodalmi szokásokról szóló fejezetben. Ugyancsak ifjú koráról hallottam Terike nénémtől, hogy jövendőbelijéhez, Tengerre lóháton járt át udvarolni, akkor még rövid szivart szívott, a pipára csak később tért át, de azután szinte mindig a szájában volt.

 

Ez az általam ismert gyerekkori nagyapám szóvá tett minden mulasztást, zsörtölődött minden új szokás miatt. Jó gazda volt, értett mindenféle munkához, nagyon szerette az állatokat. A lovakat mindennél jobban féltette, ha Tengerre, vendégségbe menet édesapám volt a kocsis és este hazafelé, mert későre maradtunk jobban meghajtotta őket, izzadságukat törölgetve ugyancsak rosszalta a dolgot.

 

Érdeklődött a világ dolgai iránt, újságot is járatott, a Kis Újságot, amit én olvastam el elsőnek, már a postástól is én vettem át. Ferenc Jóskát emlegette szívesen, mert akkor volt igazán jóvilág. A gazdálkodás mellett vállalkozó is volt, még 1906- ban vett egy benzinmotoros kis cséplőgépet, amellyel bércséplést végzett. Megtanulta a kezelését, működtetését, maga volt a gépész is. Ilyen tájékozottsága, nyitottsága mellett is rendkívül konzervatív volt, ragaszkodott a régi paraszti életmódhoz. Nem értette, nem helyeselte édesanyám küzdelmét fia tovább tanulásáért. Azt mondta, hogy: mi lesz, ha mindenki otthagyja a földet? A földet meg kell művelni! Nem lehet mindenki úriember. Mi lesz ha urat neveltek belőle? Megéred még te jány – mondta –, hogy nem ismer meg a fiad, letagadja, hogy paraszt családból való. Jobban járnál, ha itthon maradna becsületes parasztembernek. Gyakori téma volt ez akkor az irodalomban is.

 

Zavarban vagyok, hogy mondhatom-e két nagyon rossz szokását. Az egyik a kártyázás, a vasárnap délutáni programja. Ezt el nem mulasztotta volna, már ebédelni sem tudott nyugodtan. Kis pénzben játszottak, de nem a pénz érdekelte, hanem a nyerés öröme. Az istálló volt a kedvelt kártyázóhely. Velünk is szívesen kártyázott még igazán öregember korában is, tőle tanultam meg a népszerű huszonegyet, a csapdle csacsit. Ettől is rosszabb volt, az egész családot elkeserítette az a másik rossz szokása, hogy a templomban mindig elaludt. Amíg az éneklés tartott nem volt semmi baj, de amikor elkezdődött az igehirdetés, mellére esett a feje. Szerencsére csendben, horkolás nélkül. Restelte o is, de hiába próbálta nyitva tartani a szemét, nem sikerült, s hozzá még o volt az egyház gondnoka is. Tisztelendő úr is beletörődött, mert valahogy a prédikációkból mindig meghallott valamit.

 

Ez a ház egészen közel volt hozzánk, majdnem szemben velünk, egy perc alatt át lehetett szaladni. Nagyanyám, Fábián Borbála kedves, jó asszony, szeretett bennünket, segített rajtunk sok mindennel. Ha jött hozzánk mindig hozott valamit, kotlóst, amikor kotlani kezdtek a tyúkok, ha mást nem, legalább két-három tojást a kötényében. Édesanyám húgai pedig, Terike és Birike, különösen a velem egykorú Birike (Borbála) mintha igazi testvéreim lettek volna. Ők is gyakran voltak nálunk, édesanyám a korkülönbség miatt is, kicsit második édesanyjuk. Birike volt közöttünk a legokosabb, az ő továbbtanulásáról azután valóban szó sem eshetett. Talán éppen ezt kívánta kompenzálni azzal, ahogyan két fia továbbtanulását segítette, útjukat egyengette. Gimnazista korukban is tudott nekik segíteni, kiváló helyesíró, jó fogalmazó volt. És o tartotta számon leginkább a rokonságot is. Mindenkihez jó volt. Nagyon szerette a keresztlányait: Piroskát, Tercsit, Rózsát. Józsinak a legfiatalabb testvérnek már Majoros Bertalan a keresztapja. De túl a családon, a rokonságon mindenkihez jó volt, barátságos, érdeklődő, néha már túlságosan és naívan is jó. Ma sem tudom, hogyan fért meg abban a szervileg gyenge, rossz szívben annyi nagy érzelem. Többször ültem ágya mellett a pesti szívkórházban. Két témánk volt, gyerekkorunk és, hogy mi lesz a fiaival, ha ő nem lesz. Ha láthatná őket örülne boldogulásuknak. Ez az udvar és kert sokkal nagyobb, mint a mienk. A ház is nagyobb, elsősorban a komor és az istálló méretei. Megjelenésében rangosabbá tette, hogy a tornácoszlopok piros téglából készültek, a bejárat felett boltívvel. A kert valóságos birodalom, remek bújóhelyekkel. Volt benne még méhes is, úgy öt-hat kassal. Izgalmas esemény volt a pergetés, mindig vigyázva közlekedtünk a méhes mellett. A pince borospince is volt, két, három hordó bor volt benne. És volt két különleges helye; az egyik a csűr, a másik a gépszín.

 

Az új csűr csodálatos építmény volt. Méreteiben hatalmas, fagerendákból épült a váza, deszkából a oldalai, cseréppel volt fedve. Három részre osztott, középen az átjáró, olyan mérettel, hogy megrakott szekérrel be lehessen állni. A bejáró mindkét oldalán hatalmas kapukkal, hogy lerakodás után a szekér a másik oldalon mehessen ki. Jobbról is, balról is rakodó, ezek több részre osztva. A rakodókba került a takarmány, a lucerna és lóhereszéna, az árpaszalma, törek, pelyva. Ha hanyatt feküdtél a szalmán és felnéztél a tetőre, mintha csak egy nagy cirkusz sátrában néznél felfelé a magasba, csakhát itt nem lógnak trapézok a mélybe, annál inkább tollászkodnak, csiripelnek fészkeikben a verebek. Egy különös világ volt ez a csűr, ahová jó volt elvonulni, félhomályában olvasni, a különféle illatokat beszívni, csak attól féltek a felnőttek, hogy gyufát gyújtunk benne. A gépszín csúnyább, rozogább, szűkebb volt, csak arra jó, hogy megnézzük a gépet. És jó bújóhely is volt.

 

A velünk szembeni sarokházban lakott NOVÁK ANDRÁS bácsi, a molnár. (25) Őt például sohasem hallottam Andris bácsinak szólítani, de néhanapján Novák úrnak igen. Talán az iparosi léte miatt. Igazában a kert van szemben velünk, a ház kissé feljebb épült. A drótkerítésen át belátni az udvarukra. Az udvarok általában nyitottak, kevés a palánkkerítés, ugyanígy be lehet látni hozzánk is a léckerítésen át. De valahogy itt a legszembetűnőbb. Látom őket, amint kijönnek az ajtón, végzik a munkájukat az udvaron, etetik a tyúkokat, dolgoznak a kertben, mikor, ki megy az árnyékszékre. Szinte kirakatban élnek. Nem igen bánja ezt Mariska, a szép, vendég rokonlány Kassáról, ő zavar nélkül mossa a lábát az udvaron jól térden felül is. András bácsi biciklivel jár a malomba. Szakmája jelképe, az oldalán viselt tarisznya, odafelé ennivaló van benne, visszafelé a tyúkoknak való kaparék. Nagy esemény volt, amikor felesége, Margit néni halála után újranősült. Szentandrásról hozott feleséget. Jusztin néni felvágott nyelvű, szabadszájú asszony volt és szép lányokat szült András bácsinak. Önmagán is csúfolódott, mondván, hogy nem volt könnyű dolga a molnárnak, nehéz az öreg gyepet feltörni. András bácsi halála után viszaköltözött Szentandrásra. Ennyi az egész Fő út.

Statisztika