Petró András: Fügöd emlékkönyv 69-76. oldal

övetkezzen most a már korábban beharangozott másik iskolai dolgozat. Készült 1943. októberében, a miskolci tanítóképzőben. Lajos Árpád tanár úr írott jelessel és szóbeli dícsérettel jutalmazta. A romantika értelmezéséhez volt szóbeli eligazítása is. Lajos tanár úr volt az én kedves magyartanárom, akit nemcsak tiszteltem, becsültem, de rajongó szívvel szerettem is. A miskolci tanítóképzőt és tanári karát (Molitor Gusztáv igazgató, Becht József, Lehoczky Egyed, Remete Márton, Lajos Árpád, Raisz Iván, Zádor Tibor) megírtam az Olvasókönyv a pedagógusról című kötetben. (Budapest, 2000).

Ízlelgetem a feladatot. Mit is jelent ez a stílusmeghatározás? Írnom kell bevezetőként valami kis eszmefuttatást a romantikáról? Ahhoz könyvtárba kellene mennem. A romantikának hatalmas irodalma van. A 19. század a romantikus irodalom, zene és művészet százada. Nagy alakjai: Vikor Hugo, Heine, Puskin.

Magyarországon a reformkor idején fejlődik ki: Kölcsey, Kisfaludy (de konkrét műveket nem tudok sorolni) és a műfajban legnagyobb költőnk: Vörösmarty Mihály. A Csongor és Tünde, valamint a felejthetetlen Szép Ilonka. Megtanultam kívülről is. Nagy irodalmi felfedezésem, – lehet, hogy még irodalomkutató lesz Belőlem?– Tompa Mihálynak egy Abaújhoz kötődő verse, ahogyan én nevezem, az abaúji Szép Ilonka. Tompa Mihálynak két versét szavaljuk, idézzük folytonosan. Egyik A gólyához, másik A madár, fiaihoz. Hálás két vers, nagy átéléssel lehet szavalni, a hatás biztos, tapasztaltam már nem egyszer. Olyan jó elmerengni, elbúsúlni ezeken a most is aktuális verseken. Ennek a versnek a címe: Király kútja. Arról szól, hogy „Kíséretével Mátyás egykoron Abaúj bérczén vadászgatott.” Szemléletesen írja le a költő az akkor szokásos nagy királyi vadászatot, amelyen persze Mátyás ejtette a legtöbb vadat. A vadászat után jó a nagy lakoma, de a király szokása szerint eltűnik, és talál egy tanyát, mellette hűs forrást, amelyen szép ifjú pórleány tölti meg vízzel a korsaját. A vadász szomjas, vizet kért és kapott, de szomját nem oltotta, hogy történt, hogy nem: a korsó összetört.

Szép, szép ez a vers, bár ereje, hőfoka szerintem nem éri el Vörösmarty versét, de erre azért nem tudok éljent kiáltani. Ez nem az igazságos Mátyás! Ezt a felelőtlen kalandot még neki sem szabad megbocsátani. (Tessék ezt kihúzni tanár úr, csak ifjúi hevületem bizonyítéka.) Annyit még a romantikáról, hogy bőven fellelhető Petőfi költészetében is, de igazán a regényekben mutatkozik meg: Jósika, Eötvös, és hát a nagy mesemondó Jókai Mór regényeiben.

Jellemző a romantikára a szenvedély, az érzelem, a képzelet szertelen áradása, a kalandvágy, a régi klasszikus formák elvetése, a nagy érzések, a világmegváltás vállalása, a lelkesedés és az elkeseredés, a boldogság utáni epekedés, az eszményekért való rajongás. Szerintem a normális, egészséges ifjú romantikus lélek, de azért jó ha látja a valóságot is, tudja, hogy nem élhet álomvilágban.

Mit is jelenthet ezek után a feladat konkrétan? Úgy értelmezem, hogy A mi házunk leírásában, megjelenítésében ezúttal nem a feltétlen tárgyszerűségre kell törekednem, nem az építőanyagokat kell sorolnom. Inkább azt kell leírnom, hogy mit jelent nekem ez a ház, milyen érzelmeket kelt bennem, miért érzem magam olyan jól benne, mit jelent házunk otthonossága. Úgy fogom fel, hogy írhatok bátran magamról, arról a romantikus ifjúról, akinek ez a ház az otthona, a vára, a műhelye, a játszóhelye, álmai, vágyai itt ébrednek, innen repülnek a világ minden tája felé.

Ez a mi házunk új ház. Fiatal család otthona. Szüleim a századfordulón születtek: édesapám 1899-ben, édesanyám 1904-ben, házasságot 1924-ben kötöttek. Az én születési évem 1925. Joli húgomé 29. Irén húgomé 31. Házunk építéséhez, megteremtéséhez születésem után kezdett hozzá édesapám. Mert ez a ház teremtmény, az ő szép teremtménye. Az anyagi eszközöket még Petronagyapám adta. Édesapám volt a legidősebb fiú a családban, útra kellett bocsátani, otthon maradt még két testvére, a legfiatalabb városi lakos lett. Dolgoztak a ház építésén persze mások is, kőművesek, ácsok, de ő hordta hozzá össze szekérrel a követ az aranyosi bányából, ő hordta a faanyagot az erdőből, a kavicsot, a homokot, mindent, amire szükség volt. És ott volt a mezei munka mellett mindig, dolgozott megállás nélkül. Édesanyám féltette is, sokszor mondta neki, hogy vigyázzon magára, mit ér majd az új ház, ha ő belebetegszik.

Édesapám, akkor nagyon erős volt. És édesanyám volt a ház lelkének a teremtője, (ebben a stílusban ugye szabad ezt mondani!) ő alakította a belsőt, az otthont, ő talált ki mindig valamit, később már a húgaim segédletével, amitől egyre kellemesebb, barátságosabb lett. Átvándoroltak bútorok egyik szobából a másikba, a pitarból konyha lett és speiz, a földes szobába linóleum került a földre, arra pedig szőnyegek, új falvédők, fényképek a falra.

Nem tagadom, hogy csak elfogultsággal, lelkesedéssel tudok erre a házra gondolni. Szerintem nagyon szép. Egyszerű, kedves, hívogató, barátságos. Igazi tornácos, piros cseréptetős falusi parasztház. Előtte szép virágoskert, ablakaiban piros muskátlik úgy, ahogyan illik, udvarán kutya rohangál le-föl, ha megérkezem úgy ugrál körülöttem, rám, hogy szinte ledönt a lábamról. Itt vannak, dörgölődnek lábamhoz a nyújtózkodó, doromboló cicák is, a tyúkok, galambok; „eresz alatt fészkel a fecske”, a tornácot szőlőlugas árnyékolja, télidőben vidáman száll a füst a kéményből. A kertben fák, ezt az eperfát és ezeket az akácokat itt hátul már én ültettem. A kerítés mellett orgonasövény egészen a kaputól a gémeskútig, azután birsalmabokrok, a pince mellett szomorúfűz.

Jó itt élni, lakni, a család tagjának lenni, örülni, nevetni, ha úgy adódik akkor sírni. A mi családunk inkább szemérmes, nem rikoltozunk, nem puszilkózunk, nem mondogatjuk, hogy jaj, de szeretlek, benne van úgyis minden mozdulatunkban. Mozgalmas, serény élet van ebben a házban, sok munkával.

A házon sincs semmi felesleges cifraság. Nem akar mást mutatni, mint ami. Arányos, jó harmóniában van együtt az udvarral, a kerttel, jól érzi benne magát a törekvő fiatal család, de a háziállatok is. Szeretek benne tanyázni, olvasni a tornácon, szeretem a szoba hűvösét, szeretem az udvart, igaz, hogy a pincére már nem rohangálok fel, szeretem a kertjét, még a szalmakazlat is, abban is vannak jó olvasóhelyek. Szeretem a vasárnapi ebéd ünnepélyességét, a töltött-tyúklevest, szeretem, ha vendég érkezik, édesanyám olyan jó vendégfogadó háziasszony, szívesen látja az én osztálytársaimat is, pedig ez többletmunka. Édesanyám mindig azért fárad, hogy a család tagjainak meg legyen mindenük, hogy csinosan öltözzünk, takarosak legyünk, tiszták, ápoltak, hogy gyarapodjon a ház, szép legyen az ágymű, alsó és felső ruháink. Olyan jó üzleteket tud kötni. Az általa készített lepedőkből, szőttesekből veszi a Kassáról hozott edényt, hízlalt kacsáival fizet a boltosnak. Amikor erre a mi házunkra gondolok Petőfi sorai jutnak eszembe:

Nem szégyellem a könnyeim. Jól esik elérzékenyedni, vágyódni utána. S ha a benne lakó családra gondolok, akkor Arany Jánost, a Családi kört idézem. Ez a varázsos hangulat olyan ismerős, gyakran érhető tetten nálunk. Ilyen e háznak is a gazdája, gazdasszonya, a család egész légköre. A gyerekek között ott vagyok magam is.

Ez a fiú szakasztott én vagyok, de hát én vagyok Nyilas Misi is, talán legkedvesebb könyvem hőse. Én is tanító akarok lenni, az emberiség tanítója és engem is annyi igazságtalanság ér. Ebben a házban nincs gazdagság, nincs gondtalan jólét. Ebben a házban sokat kell dolgozni, szükséges a szorgalom, a lelemény, de tudjuk, hogy vannak nehezebb sorsban élők is. „Mi még ne szóljunk semmit ” – mondogatja édesanyám –, amikor elégedetlen, sorsunk ellen lázadó vagyok, csak egészségesek legyünk.

Ennek az udvarnak illata van, s hozzá még többféle illata: tavaszi, nyári, őszi, téli illata és többféle virágillata is. A kapuban álló hársfa, amikor virágzik édes hársfavirág illatot áraszt. Meg kell állni alatta. Édesanyám áll itt sokat, de nem a virágzása miatt. Kifelé figyel, engem vár. Már régen eljött a vonat és még mindig nem vagyok, hiszen én a haszontalan nem igyekszem haza, megállok útközben beszélgetni, udvarolni, de az is lehet, hogy csak a következő vonattal érkezem. Nem értem a nyugtalanságát. Ugyan mi bajom lenne? Haragszom ezért az aggódásáért, – nem vagyok már gyerek! – mondogatom.

A májusi orgonavirágzás maga a csoda. Végig a kerítés mentén, sok-sok lila orgona. Ha kinézek az udvarból csak orgonavirágot látok. De szeretem a birsalmák illatát is, bár maga a gyümölcs nem igazán kedvencem. Jobban szeretem a kajszibarackot, a körtét, a szilvát, meggyet még a kökény fanyar ízét is. Ezekben illat és íz olyan harmonikusan van együtt.

Udvarunkban persze nemcsak illatok érezhetők, vannak szagok is, különösen az ólak környékén lengedeznek, de én nem vagyok finnyás, nekem ezek is az otthont jelentik. Visszatérve az orgonához, a lila orgonához. Tudja tanár úr, hogy a finnek vannak rám nagy hatással, mióta Kodolányi János könyvét: Suomi, a csend országa (1936) elolvastam. Eddig az Ormánság népéről, életéről írott könyveit olvastam döbbenten, egy számomra ismeretlen magyar világról. Szóval, teljesen a hatása alá kerültem, azóta Finnországba vágyódom. Nyertem is ezzel a könyvvel. A sorozat kiadója pályázatot hirdetett. Írni kellett valamely könyvéről: mi tetszett benne, miért tetszett? A Suomival pályáztam. Könyvjutalmat nyertem. Vas Albert: A kastély árnyékában című könyvét. Ismerem, szeretem az erdélyi írókat, de tőle semmit sem olvastam eddig. Az eredményhirdetésben nyomtatásban megjelent a nevem. Nagyon boldoggá tett. Elismerem, hogy gyerekes dolog ez, de büszke vagyok rá, mutogatom mindenkinek. Kezembe került egy válogatás ugyanebben a sorozatban finn költők műveiből is. Olyan könnyű volt megérteni ezeket a verseket, olyan ismerősek voltak, csakugyan rokon népek vagyunk. Ebben a kötetben találtam egy verset az Orgonavirágzás-t. A kötet nincs kéznél, szabadon írom le, ne tessék összevetni az eredetivel.

Orgonavirágzás

Láttam, hogy a kipirult virradat,

csókzáporral köszönti a csodát.

Házam körül lila színáradat,

Kinyíltak mára mind az orgonák.

Most éj van. Az ágyam enyhe fényben ázik.

Szívem lángolva emészti magát.

Az ablakomnál, jajj, orgona rogyásig,

Rám önti kábító, vad illatát.

Mit kezdjek most? Mért nem vagy itt velem?

Nélküled e szikrázó éjjelen,

Mit ér a fény, az áradó szirom?

Egyedül e terhet már nem bírom.

Ha nem hallod meg hívásom szavát,

Itt fojt meg a nagy szépség és a vágy

Az igazi, szép lelkesültség mellett, nem tudom miért, van bennem elvágyódás is. Mindenekelőtt Finnországba! Csábít az a különleges táj, az ismeretlen világ. És arról is álmodozom, hogy iskolám van, az iskola mellett tanítólakás, amelyben berendezem saját életem, gyarapítom könyvtáramat. Igaz is, Andris, helyettem édesanyád jutott el Finnországba, egyetemista korában, egyetemi ösztöndíjjal. Nagy élménye volt, sokáig tartotta velük a kapcsolatot.

Édesanyám azt mondja: jó volna ha most megállna az idő, olyan jó így együtt lenni. Én meg sürgetném az időt. Szeretnék felnőtt lenni, önálló lenni! Nem rút hálátlanság ez? Ettől is nagyobb baj, hogy növekednek bennem a félelmek, szorongások. Félek, hogy elveszthetem ezt a biztonságot adó kedves otthont. A világban háború dúl. A csatamezők ugyan még nem jelentenek közvetlen veszélyt, de ebben a mostani háborúban nemcsak a lövészárkokban kell félni a haláltól. Édesapám már katonaruhát visel. Készültem az augusztus végén tartott szárszói írókonferenciára, ahol személyesen is találkozhatok nagy íróeszményeimmel. Be kellett látnom, hogy ilyen körülmények között nem mehettem. Édesapám szerencsés módon itthon is van, a szolgálati helye közel, szabad napján hazajöhet. A feladatuk repülők megfigyelése egy magaslesről, távcső segítségével. Kis repülőmodellekről tanulják, melyik repülő milyen típus. Katonai telefonon jelentik, ha repülőt észlelnek. Minden nap várhatják az áthelyzésüket.

Holnap ránk is sor kerülhet. Az a csoda, hogy még itthon vagyunk. Szégyen, nem szégyen nem érzem úgy, hogy hazafias kötelességem lenne bevonulni, harcolni a németek oldalán. Mert olvasom közben Szabó Dezsőt is, aki arról ír szenvedélyes meggyőződéssel, hogy mi vár ránk, ha győznek a németek. Remete tanár úr is azt mondja nekünk, ki kell bírni, át kell vészelni a hátra levő időt, szükség lesz ránk. Nem tudom. Remélem, hogy igaza lesz. De a kétségeim nagyobbak.

Nem tehetek róla, de orgonavirágzáskor mindig arra a házra, azokra az otthoni orgonákra gondolok, azok bódító illatát érzem. És elmondom magamban újra meg újra azt a finn verset, kamaszkorom talán legkedvesebb versét. És e helyen is köszönöm Keresztesy Rózsának, hogy ilyenkor Fügödre látogat, szed az orgonasövényből egy csokorra valót, csak úgy kívülről, igazában már olyan tolvajmódra, és kiviszi a temetőbe édesanyám, édesapám sírjára.