Petró András: Fügöd emlékkönyv 45-49. oldal

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

A mi falunk - gyermekkorom, ifjúságom idején
(45-49. oldal)

történelmi krónika, a régi évszázadok eseményei után következzék az általános falukép bemutatása. Te máris mondod, hogy az bizony inkább szegényes. Nem vitatkozom. Különösen akkor, ha csak úgy futólag szaladunk át rajta. Egy helybéli útikalauz ettől többet tud mondani, tárgyilagosan, elfogulatlanul is. Átnéztem minden fellelhető lexikon, (monográfia) cikket Fügödről. A fejezetet is ilyen válogatással indítottuk. Képzeljük el, Andris, hogy a negyvenes évek elején monográfia készül Abaújról, és Fügöd megírására az ifjú tanítóképzős diák kap felkérést. A terjedelem kedvező ugyan, de korlátokat szab. A műfaj is szerencsés, a tények közlésére szorít, tárgyias feldolgozást kíván. Ez megmenti a szerzőt attól, hogy az ifjúi hevület, a honszerelem jegyében a költészet mezején gyűjtsön virágokat érzelmei kifejezésére. Azért kérjük meg a tisztelt szerkesztőt, hogy tegyen némi engedményt, fogadja el a személyes hangvételt, ne húzza ki a befejező vallomást.

Ezt a falut, a 30-as, 40-es évek faluját még a mese kedvéért sem lehet széppé varázsolni. A falu képe inkább lehangoló. Még a Bársonyos sem mutatja magát, hiszen a kertek alatt folyik. Az út közepén, tehénlepényeket kerülgetve kell mennie a gyalogosnak. A falu főhelyén pedig, a kereszteződésben két ocsmány pocsolya is éktelenkedik. Igaz, de vannak rejtett szépségei, s ezeket is meg kell mutatni.

A falu lakosainak száma népszámlálásonként így alakult: 1859 : 444; 1880 : 429; 1890 : 460; 1900 : 463 ; 1910 : 539; 1920 : 551; 1930 : 619. 1930-ban Alsófügödön 326, Felsőfügödön 293 ember él. Lélekszámát tekintve az abaúji települések között a középmezőnyben foglal helyet. Lakói magyarok, egy család bolgár, apa és fia, ok kertészkednek. Mindkét faluban van kisebb cigánytelep. Lakói több szállal kötődnek a faluhoz, munkát vállalnak a házaknál.

Vallásuk szerint a többség református, kisebb részben katolikus, néhány család evangélikus, három család izraelita. Iskolájuk, templomuk a reformátusoknak van. A falu lelkésze: Szilva István (1872-1946). Iskolája egytanítós, összevont osztályokkal működő elemi iskola. Tanítója: Vita Károly (1888-1952.) A község bírája 1923 után Mikola István alsófügödi, 1933-tól Takács István felsőfügödi gazdálkodó.

A lakosság földművelésből, állattenyésztésből él, szép szarvasmarha állománya van, lovaikkal díjakat nyernek a gazdák. A kisiparosok száma több mint amennyit a falu el bír tartani: 3 ács, 2 asztalos, 2 kovács, 1 kályhás, 1 szíjgyártó, 1 molnár, 1 bádogos, 1 kőmíves, 1 suszter. Jelentős szerepet kap háziipari tevékenységként a kendertermeléshez kapcsolódó fonás-szövés. A férfiak nagy része ért a kosárfonáshoz, seprűkötéshez. A falunak nincsenek természeti, ásványi kincsei.

Természeti kincse a falut körülölelő határ, a sík vidék, a jól művelhető, termékeny föld. Kedvező adottság a földek közelsége. A határba kimenni rövid időt, kis fáradtságot jelent gyalogosan is.

Területe 1100 kat. hold, ebből szántó 900 kat. hold. Az általam emlegetett rejtett szépségeit, változatosságát a völgy itteni két nagy teraszának átmenete teremti meg. Különlegessége az alacsonyabban fekvő Bársonyos és Hernád közötti terület, a „rét”, a Bársonyoson inneni, az országútig terjedő, magasabban fekvő határrész, a „mező” találkozása. Ez a 3-4 méteres szintkülönbség két különösen szép medencét hozott létre. Az egyik a Thóbiás major alatt képződött, keleti oldaláról a Bársonyos talán legszebb szakasza határolja, a vízen átvezető hangulatos fahíddal. Ez az „Úrhídja”. Másik oldalról nagy félkaréjban a szintemelkedés pereme, a medence belső, gyeppel borított fala, az „Úrlegelője” nevezetű kies terület a maga megejtő, kedves, szelíd formájával.

Ugyanilyen jellegű, de méretében nagyobb képződmény a falu északi szélén a Papirét, amelynek különlegességét méginkább növeli a lapályból kiemelkedő történelmi nevezetesség, a hajdani földvár, amely jelenleg Várdombnak neveztetik. Ezt a földvárat minden Abaúj történelméről szóló írás szerzője megemlíti. Tetején az itteni cigánycsaládok telepedtek le, a kunyhó és a ház közötti átmeneti építményekben. Ehhez a természeti látványhoz a templomtól jobbra vezető utacskán juthatunk le a Hallgatóék háza mellett. Vezet hozzá persze gyalogút is a kertek alatt, és kedves ösvények a szomszédos kertekből.

A település szerkezete egyszerű. A köves út két oldalán két sor tornácos, piros cseréppel fedett, magastetős, elől kontyozott parasztház, a hozzá tartozó udvarral és kerttel. A gazdák udvarait nagyobb házukról, portájuk mellett a hátsókertben épült csűrről lehet felismerni. A faluba Miskolc felől jövet Ináncsnál térünk le arra a bekötőútra, amely Fügödön, Encsen, Mérán keresztül haladva a mérai Butyka csárdánál tér vissza az országútra. Ez az út Ináncstól Fügödig legalább annyira kanyargós, mint a Bársonyos, kétszer is áthalad rajta. Az út minősége ebben az időben bizony rossz, tele gödörrel. A szekerek elviselték, autó ritkán járt errefelé.

A 7-es kilométerkő után következik a falut jelző tábla. Mindjárt a kezdet elég bizarr látvány. Egyik oldalról a cigánytelep, egy házhelynyi nagyságú vályogvetőgödör, a TÓ peremén és oldalában. A másik oldalon viszont a falu ékessége, a Thóbiás féle kastély, nagy fenyőfákkal, erődszerű téglabástyák közé épített magas vaskerítéssel, vadul ugató farkaskutyákkal. A kastélyfal oldalában levő utacskát nem véletlenül nevezzük szugnak. Ezután nagy kanyarral szinte derékszögben változik az út iránya észak felé, és halad tovább a falu Fő útjaként.

Alsófügödön gyorsan áthaladunk, rövid szakasza a falunak, nincs különösebb látnivaló. Nevezetessége a Held-féle kocsma és szatócsüzlet értéktelen, hitvány épületben. A falusi házak közül egyetlen figyelemreméltó balról, a Nagy Bálinték háza. Szép, kovácsoltvas kerítésével, műemléknek is beillő nyári konyhájával, amely lakóház volt valamikor, a klasszikus paraszt-gazdaság tágasságával, rendezettségével, az udvar közepén magasodó galambdúccal ma is igazi értéke a falunak. És itt van a kereszteződésben a mi házunk, ahogyan jellemezni szoktam, a falu egyik „típusháza”. A kocsma mellett elágazó utcába, a Másvégbe most nem térünk ki. A két sarkon képződött pocsolyákat pedig kerüljük el, ezek amolyan szégyenfoltjai a falunak.

Alsófügöd a bal oldalról Imre Andrásék, jobb oldalról Mikola Bálinték házával ér véget. Ezután megművelt földek, a két falu közötti rész következik. Bal oldalon egy vasból készített kereszt, Kucsmár Andrásék állították ottani földjük végébe.
Felsőfügöd a rendezettebb, az igazi faluközpont, oda járunk a templomba, az iskolába, a suszterhez és a patkolókovácshoz. Az első házban ekkor balról az Eperjesi, jobbról a Hebo család lakik.

Ezen az oldalon tűnik elő az iskola L alakú épülete, nagy udvarral, kerttel, mellette dűlőút vezet a határba. Kétségtelenül legszebb része a templom épülete, a körülötte kialakult térrel. A templom melletti úton térhetünk le a rétre vezető dűlőútra. A Fő úton tovább menve hamar véget ér a falu, ismét üres földek, majd a temető, mellette a zsidótemető, és a baloldalon újra házak. Ez a harmadik falurész a Husták,(t?) 13 házzal. A név valószínűleg a hóstátból ered, amelynek jelentése régen Külső város (rész). Encs irányában a jobb oldalban volt a valamikori Kelecsény (Kerecsény), az Árpádkori falu. Ma dűlő viseli a nevét. A hosszú Főút szélére nem ültettek fákat, virágos kertek csak a kerítésen belül vannak. A kerítések vegyesértékűek, inkább rontják a faluképet. Ugyancsak csúnyák a beépítetlen telkek, nem véletlenül hívják ezeket „rosszkert”-nek.

A falunak nincs jellegzetes népviselete. Nyelvében az abaúji e-ző tájnyelvet használja. A kulturális élet vezetői: Szilva István és Vita Károly. Tartalmi keretei: a színielőadások, ismeretterjesztő téli esték, vallásos esték. A falu hagyományai a lakodalmakban, keresztelőkben, disznóölésben, kukoricafosztásban élnek tovább.

Lakosaira, akiket majd személyesen is bemutatok, leginkább az jellemző, hogy szorgalmas, törekvő, dolgos emberek, valami különös vendégszeretet él bennük. A gyerekek általában elvégzik a hat elemit, vannak, akik csak a negyedikig jutnak el. Az írástudatlanok a cigányság körében találhatók, bár lehet, hogy voltak mások is, csak éppen titkolták.

Végül is mindegy, milyen a falu. Olyan, amilyen. Vannak nála szebbek, csinosabbak a tájban, és vannak még elhanyagoltabbak, csúnyábbak. A lényeg az, hogy itt születtem. Itt éltem meg a boldog gyerekkort.

Itt mentem fel Szanyi Józsi bácsival, a harangozóval nagy szívdobogással a titokzatos toronyba, a denevérek tanyájába, hogy kipróbáljam, megtanuljam, hogyan kell harangozni. Mert harangozni tudni kell! Mekkorákat rántott a harang vastag kötele, néha kicsit fel is emelt, de vigyázott rám Józsi bácsi.

És itt vettem nyakamba a kisbíró dobját, aki akkor éppen nőszemély volt, hogy a dob megverése után felolvassam, kikiáltsam, ami éppen „közhírré tétetik”. Kijöttek a dobszóra a házak lakói és jót nevettek a helyettesítő kisbíró színészi teljesítményén. A házunk előtt persze nem én vertem a dobot, de mindig akadtak, akik beárultak otthon.

Itt jártam iskolába és itt kezdtem pedagógus pályám is. Itt szerelmesedtem bele az olvasásba, az irodalomba.

Itt mentem először bálba, lakodalomba, fonóba, itt kezdtem el a lányok után járni.

Itt éltem át az ifjúkori barátság örömeit, az első szerelem nagy boldogságát és mérhetetlen boldogtalanságát.

De erről most nem szólnak a meséim, ez már más műfaj lenne, s igazi írót kívánna.

Talán itt lesz viszont legalkalmasabb beiktatni egy régi írásom, amely arról szól, milyen különös módon ébredt fel bennem a tanítóság iránti vágyakozás.

Előzmény A bolond tanítóhoz

A bolond tanító történetét 1968-ban írtam meg a Köznevelésben. A pedagógusnapi ünnepi számhoz kérte Balázs Mihály, a lap akkori szerkesztője, akinek szülőföldemről mesélve elmondtam a bolond tanítót is. Voltak kétségeim, nem tekintik-e némelyek szentségtörésnek, a pedagógusünnep megcsúfolásának ezt az írást. Felesleges volt aggódnom, kedvező visszhangot kapott. Ma is őrzök néhány kedves levelet. Felhívott és gratulált Dr. Mikola Bálint is, akitől különösen jólesett az elismerés. Tény, hogy nagy élményem volt, s hozzá köthetem a tanítóság iránti első motiváció megjelenését. Jut eszembe, hogy megírta Simon Zoltán hiteles élettörténetét, így hívták a bolond tanítót, Gulyás János is előbb a megyei lapban, majd Abaújdevecser történetében.