Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet

Fügöd, a Bársonyos partján

Jánoskáról, tanítóságom kezdetéről,

az első nagy pedagógiai feladat megoldásáról

(133-136. oldal)

 

Jánoskáról szóló írásomnak már külön története van. Török Sándor, – írósága mellett akkor a Család és Iskola szerkesztője – rendelte meg lapja számára. Mikor is? 1958-ban vagy ’59-ben. Jó rábeszélő volt, nem lehetett kitérni. Az első megjelenést több is követte, de sikerem volt vele különböző felolvasásokon is. Emlékszel, Andris, a Borsodiak Baráti Körében együtt léptünk fel, ott mutatkoztál be ígéretes gitáros tehetségként. Mentegetőztem már, hogy fügödi tanítóságom megírására nem volt időm, energiám s úgy tűnik már nem is lesz. Ezzel az írással viszont meg tudok mutatni valamit az otthon vállalt prófétaságból, abból a nagy élményből amit fügödi tanítóságom jelentett. Ezt a változatot azért választottam, mert van utóirata is, amit itt nagyon fontosnak tartok.

 

Balogh Imre és Mikola Ilonka lakodalmában voltam vőfély először és utoljára. Igaz, csak kisvőfély, igaz, hogy a nagyvőfély csak ritkán engedte át a hívogató vers elmondásának jogát, de nagy esemény volt ez így is, emléke máig büszkeséget ébreszt bennem. Hogy miért ezzel kezdem ezt a történetet? Mert az ifjú pár frigyéből született történetünk hőse: Jánoska. Boldogságuk rövid életű volt. Az ifjú férjet katonának hívták, a frontra vitték, ahonnan nem is tért vissza többé, hősi halott lett. Ilonka pedig Jánoska születése után néhány évvel követte őt az itthoni temetőbe. Az orvos a betegségét is mondta, de én jobban hittem édesanyámnak, aki szerint a bánat ölte meg szegényt. Jánoskát Balogh néni nevelte, a nagymama, aki mindent megadott neki, amit csak egy nagymama megadhat.

 

Nincs mit csodálkozni rajta, hogy Jánoska zárkózott, riadt kisfiú lett, tele félelmekkel. Csak otthon, csak a nagymama mellett érezte biztonságban magát. Amikor kiderült, hogy iskolába kell mennie, teljesen kétségbeesett. Neki nem volt nagyobb, iskolába járó testvére, akinek a révén ismerőssé válhatott volna az iskola, őt csak a szomszédos sihederek riogatták, ijesztették, hogy az iskola csupa rémség, ott mozdulatlanul kell ülni a padban, hogy a tanítónak csípős mogyoróvessző pálcája van és megveri a gyerekeket reggel is, délben is, este is. Balogh János és a nagymama

 

– Nem megyek iskolába! Nem megyek iskolába! – mondta, inkább kiáltotta Jánoska. Megtanulok olvasni itthon a nagymamától.

 

Szegény jó Balogh Néni! Nem volt elég gondja, baja amúgy is?! Most még ez is. Mit tegyen? Beszélni kellene a tanító úrral, de az csakugyan hirtelen haragú ember volt, eddig nem is kellett vele találkoznia. Örült hát, amikor meghallotta, hogy nyugdíjba megy és szegény fia volt kisvőfélye lesz az új tanító. Őt kicsi korától jól ismeri, szereti, itt laknak csak néhány házzal odább.

 

Amikor eljött hozzánk Balogh néni, mindketten zavarba jöttünk ettől az új viszonytól.

 

– Tudod ugye, miért jöttem? – Hogyne tudtam volna! Egy ilyen kis faluban nincsenek titkok, híre megy a családi eseményeknek. – Mit csináljunk, ezzel a gyerekkel fiam? – Tanítóhoz illő komolysággal kérdeztem Balogh nénit: mit tud Jánoska, mit szeret, mivel lehet lekötni? Kiderült, hogy a mesét igen szereti, mindig mesét kér a nagymamától, ki is fogyott már belőlük. Erre a közlésre felderültem. Mocorgott bennem a megoldás lehetősége. Arra kértem Balogh nénit, hogy csak hozza el, a többi már az én gondom lesz, bízza rám.

 

Elérkezett a nagy nap, gyönyörű szép napsütéssel. Talán izgatottabb voltam, mint a gyerekek. Összeszedtem az irományaim és elindultam az iskolába. – A gyerekek már a kapu előtt várnak – mondta édesanyám, aki szokása szerint a kapuból nézett utánam. A gyerekek körbevettek, tanító bácsinak szólítottak és Jánoska dolgát vitatták, akit hívtak, hogy jöjjön velük, de nem jártak sikerrel. A nagymama azt mondta nekik, hogy majd ő elhozza.

 

Bevonultunk a tanterembe. Mindenki odaült, ahová akart. Úristen! Nemrég még ott ültem a padokban, és most itt állok az izgatott, figyelő gyereksereg előtt. Ide járt iskolába édesanyám, édesapám, szinte hihetetlen, valóságos csoda, hogy most tanítóként veszem birtokba ezt a jól ismert termet. 66 gyereket írtam be, most az alsósokkal ismerkedem, délután jönnek majd a felsősök. Ezek a kicsik nem titkolják, hogy kedvükre valónak találnak, hogy szeretnek. Hogyan tudok majd megfelelni a bizalmuknak? Jánoskával kezdtem a mondókám. A segítségüket kértem, és ok lelkesen vállalták az együttműködést. Közben hírnök jött pihegve, hogy megérkezett Jánoska, de nem akar bejönni, leült a tornácra, ott vigyázza a nagymama. – Akkor hát gyerekek a következőket tesszük. Kimegyünk az udvarra, és megtartjuk az első meseórát. De előtte játszunk egyet, hogy szoktassuk Jánoskát a gyereksereghez. Kimentünk és játszottunk. Velük kergetőtem én is, ez nagyon tetszett nekik, nem voltak ehhez szokva. A viháncolás után letelepedtünk Jánoska köré. Elkezdtem a mesét, a magam költötte alkalmi mesét, olyan gárdonyis, mórás stílusban, ahogyan a képzőben tanítottak bennünket, mármint a miskolci Dajka Gábor utcai evangélikus képzőben. A mese hőse, az egyszeri kisfiú félt az iskolától, nem akarta feladni szép, szabad életét, mindenféle kalandba bocsátkozott, világgá indult, hősiesen küzdött az ellenfelekkel, csak iskolába ne kellessen mennie. Sikerem volt. A gyerekek együtt éltek a történettel, az ifjú hőssel, teljes azonosulással, együttérzéssel hallgatták a mesét.

 

Jánoskát figyeltem. Meglepődött az ismerős történeten. Csodálkozva hallgatta, szemében visszatükröződött a mese minden fordulata. Még el is mosolyodott. Elengedte magát. Szinte érezni lehetett az oldódását. Íme a mese hatalma! Az első pedagógiai tapasztalat: gyakran kell élni a mese fegyelmező, tanulságot nyújtó erejével. Amikor befejeztem, kórusban követelték: tessék még mesélni, tessék még mesélni! – Mára befejeztük a mesét gyerekek, holnap majd folytatjuk – mondtam határozottan.

 

Újra bevonultunk a terembe. Papp Jancsi kézen fogta Jánoskát, bevezette a terembe, magyarázott neki, leültette. Most már az osztályok szerinti elosztásban alakítottuk ki az ülésrendet. Elmondtam nekik, hogy mit várok tőlük, hogy az o érdekükben leszek szigorú, hogy sokat kell majd dolgoznunk, mert a tanulás komoly munka, akárcsak a felnőtteké. Azért lesz mindig mese is, játék is, ének is, és mindig elmondhatják
a saját véleményüket, kívánságaikat is. Úgy, ahogyan a tanítók teszik ezt ilyenkor, szoktatásként, a fokozatosság elvét alkalmazva. És mondták ok is a magukét, kellemes zsongás töltötte be a termet, jól éreztük magunkat. – Jó tanítónak lenni, jó tanítónak lenni! – valami ilyesmit dúdolgattam magamban. Mert Jánoska ugyan nem szólt, nem kérdezett, de figyelt, igazodott a többiekhez.

 

Hazafelé menet már a kezemet fogta. Megsimogattam a fejét. Megkérdeztem tőle: jössz-e holnap is Jánoska? Igent intett a fejével. Amikor a kapunkhoz értünk és elbúcsúztam a többiektől o hirtelen lehajolt, és csókot lehelt a kezemre. Későbbi pályámon ettől nagyobb jutalmat sohasem kaptam. Otthon már szaladt befelé és hangosan kiabálta: Nagymama! Nagymama! Olyan jó iskolába járni! Később, már az utódom Kurucz András idején kiderült, hogy Jánoska, zenei őstehetség. Minden segítség nélkül megtanult általa ismert dallamokat eljátszani hegedűn. Miskolcra került a konzervatóriumba. A miskolci Liszt Ferenc Filharmonikus Zenekarban együtt játszott a mi nagy zenetanárunkkal, Becht József tanár úrral. A következő állomás Budapesten az Operaház Zenekara, onnan sok belföldi és külföldi szereplés. Innen hívják meg Ausztriába zenetanárnak. De akármerre járt is, pedagógusnapon mindig megérkezett a köszöntése, s nekem művészként is, tanárként is, megmaradt Jánoskának.

 

Befejezésül

 

Miért a gyerekkort, miért a pályakezdést választottam ebben a kötetben közreadni? Miért nem inkább a Köznevelés 12 évig tartó izgalmas, változatos, szép időszakát? Az akkor megismert érdekes, neves szakembereket? Vagy miért nem a pálya záró szakaszát, a 16 éven át tartó tankönyvkiadós igazgatóságom idejét, ezt a nagy szerelmet, kéziratok sorsát, a Lila fecske jeligéjű ábécés könyv körüli viharokat, a negyedikes gimnáziumi irodalomkönyv által keletkezett tankönyvcsatát, amelyben kineveztek a legfőbb felelősnek, csaknem kártevőnek? S ennek a csatának nem névtelen kis szakemberek voltak a bajvívói! Lett volna hát izgalmasabb, és időben is közelebbi téma.

 

A kor múlásával együtt jár, hogy az ember bölcsebb lesz. Megfelelő sorrendbe tudja rakni az értékeket. Ma már jól tudom, hogy az én életemben az igazi fordulatot, váltást, kiemelkedést a tanítóvá válás jelentette. Hát ezért. 1989-ben mentem nyugdíjba. Ősszel halt meg édesanyám. Nyáron egy jobb időszakában szinte hagyatékként elmondta az életét. Olyan dolgokat, olyan érzéseit, amelyekről eddig hallgatott. Akkor kérdezte: – Tudod fiam, mikor voltam a legboldogabb?

 

– Mikor édesanyám?

 

– Amikor itthon voltál tanító, és engem úgy mutattak be: o Jolánka néni, a tanító úr édesanyja. Hát leginkább ezért. (Abaúji iskolák és tanítók. Szikszó, 1996)

 

 

Statisztika