Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet

Fügöd, a Bársonyos partján

Nagy István bácsi és a Himnusz

(127-128. oldal)

agy István bácsi, hogy úgy mondjam, erősen imponált nekem. Olyan volt, mint egy kuruc vitéz. Mit kuruc vitéz? Akárcsak maga Thököly Imre. Megpróbálom neked bemutatni. Igaz, hogy fájdalmas emléket, a felnőttekben való csalódás élményét is idézi, de talán érteni fogod ezt a különös szituációt. Talán ez a történet jelenti számomra a legtöbb kétséget. Szabad-e nyilvánosságra hozni? Nem bántom-e meg az utódokat? Megérzik-e, hogy milyen tisztelettel és mennyi empátiával mesélem ezt az emléket?

 

Gyakran láttam Nagy István bácsit, ahogyan jön felénk Felsőfügödről. Ott laktak a templom közelében, keresztanyámék szomszédságában, ha hozzájuk mentem szemügyre vehettem az ő házukat is. Fényes, fekete csizma a lábán, szürke nadrágja elegánsabb szabású, mint a falusi csizmanadrágok, inge fehér, kabátja fekete, télidőben még panyókára vetve télikabát, fején prémes kucsma.

 

Arányos testű férfi, már ősz, keskeny, sovány, de barátságos, nyájas arc, ápolt, pödrött bajusz. A járása is olyan fejedelmi, méltóságteljes, nyoma sincs benne a nehézkes paraszti mozgásnak. Egyszerre tud büszke és kedves lenni. Úgy vonul, mintha nem nézne senkire, mégis köszön mindenkinek.

 

Nagy István bácsi híres ember. Négy lánya van, mind a négy csinos, szép, dolgos, egyforma ruhában járnak, nem kell félni attól, hogy pártában maradnak. Nekem a legkisebb, Iduska tetszett igazán. Jó gazda, szépen műveli földjeit, gondozottak az állatai, tiszta, rendezett az udvara, nagy lugas a tornác előtt, köszönhetően a négy lánynak több a virág is a szokásosnál. Ugyancsak büszke két szép, deres lovára is.

 

Alsófügödre azért jön, mert itt van a kocsma, az a Held-féle kocsma. Nagy István bácsi sok szép tulajdonsága mellett rendelkezik azzal a rossz szokással, ha ugyan szokásnak lehet ezt nevezni, hogy iszik. Nem részeges! Inkább borivó. Támolyogni, kiabálni, részegember módjára viselkedni nem látja őt senki. Az ivást is méltósággal, elegánsan csinálja.

 

Édesapám őszintén tisztelte István bácsit. Szeretett vele beszélgetni is. Ez akkor esett meg leginkább, ha a kapuban volt, amikor eljött előttünk. Köszönés után megállt néhány szóra, úgy látszik, hogy kölcsönös volt a megbecsülés. Egyszer, amikor én is ott lábatlankodtam Pista bácsinak szólítottam őt. Édesapám nem hagyta szó nélkül. – Nem jól mondod fiam, nekünk ő István bácsi, mert az ember kinő a Pista korból. A felesége, meg a vele egyidős barátai persze szólíthatják Pistának most is. Ivás után is csendes, nem okoz botrányt, de nem egészen ura magának. Egy ilyen állapot következménye volt a Himnusszal való esete a templomban.

 

Régen nem volt már templomba járó, amikor egyszer a fennálló ének után bevonult. Egyenes tartással, most talán inkább gőgösen tette meg azt a nyolc- tíz lépést a bejárattól az első padig. Minden fej arra fordult, mindenki őt nézte. Magabiztosan, egyenes derékkal ült le helyére az első padban. Figyelt a prédikációra, még az egyetértését is kifejezésre juttatta helyeslő bólogatásával. Nem tudtam levenni róla a szemem. Jól láthattam, még az arca rezdülését is helyemről a kiskarból. Ő nem nézelődött, de a feszültséget nyilván jól érezte. Lassan megnyugodtunk, voltak, akik el is szenderedtek, mert nem lesz itt semmi baj. Korai volt a megnyugvás. Mert jött a Himnusz, és az éneklése közben megtörtént a botrány, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem az eseményt.

 

Jó ideje már, hogy elhagytuk az ismétlést, a befejezés végleges befejezés volt, mindjárt a végjáték következett, ez persze már csak a harmóniumon. István bácsi ezt nem tudta és teljes hangerővel belevágott az ismétlésbe. A gyülekezet leült. Ő állva maradt és énekelt egyedül. Felemelt fejjel, teljes szívvel. Olyan rövidke ideig tart ez az ismétlés, a „Balsors, akit régen tép”-től kezdve, most mégis olyan hosszú volt.

 

Beleborzongtam ebbe a csodába. Valósággal szárnyalt ez a „Megbűnhődte már e nép”. Nem tudtam, hogy ilyen szépen zengő hangja van, a kocsmában nem szokott nótázni. Úgy énekeltem volna vele én is, de nem jött ki hang Belőlem, nem volt bátorságom, csak szégyelltem magam. Keserű és dühös voltam édesapámra is, a tanító úrra is, a tisztelendő úrra is. Miért hagyták magára, miért engedték megszégyenülni?

 

Valamit megéreztek ebből a felnőttek is. Az volt a szokás, hogy a férfiak kicsit megállnak még, olyan félkört alkotva, és beszélgetnek. Mindig volt mit megbeszélni. Most senki sem állt meg, elmaradt az eszmecsere. Csak egy dologról beszélhettek volna, de arról nem akartak. Nem láttam többet templomba jönni István bácsit és én igazat adtam neki. Ahhoz persze nem volt merszem, hogy elmenjek hozzá és megmondjam neki.

 

Hazafelé menet együtt mentünk édesapámmal. Fogtam a kezét, reszkettem. Tudta, hogy mit érzek. – Nagyon sajnálom, hogy így történt, nem volt szép dolog ez éppen a templomban – mondta. Mi azért tisztelni és becsülni fogjuk ezután is. De olyan váratlan dolog volt és olyan nehezen ocsúdik fel ilyenkor az ember.

 

A mese után ott Almádiban mi sem beszélgettünk. Megilletődve hallgattunk. Régen nem álmodtam akkoriban Fügödről, de azon az éjszakán újra otthon jártam. Azt mondta édesanyám, hogy örül o ennek az Almádinak. Tudja, hogy mit jelent, ha valaki magának épít házat, de haragszik is rá, más tájékra, messzire vitt bennünket. Talán már jobban is szeretjük a Balatont, mint a Hernádot. Titokban mindig reménykedett, hogy egyszer majd több időnk lesz a fügödi házra. Nem mentegetőztem. Szomorúak voltunk.

Statisztika