Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet

Fügöd, a Bársonyos partján

Meghalt Mikola Pista

(112-113. oldal)

 

ikola Pista három évvel volt idősebb nálam, de nagyobbnak tűnt a különbség. Én még kiskamasz voltam, ő már inkább legényforma. Közel laktunk egymáshoz. Nem úgy voltunk barátok, mint Kismikola Bálinttal, Csécsi Jánossal, de gyakran találkoztunk.

 

Valahogy vonzódtunk egymáshoz, pedig a természetünk nem igazán egyezett. Ő vadabb, vagányabb, büszkébb, én inkább csendes, visszahúzódó voltam. Én szenvedélyesen olvastam, őt nem érdekelték a könyvek. A lovakkal törődött. Jó kiállású fiú volt, tehetős családból, szívesen fogadták a lányok, még a kicsit idősebbek is. Nem volt vele egykorú, hozzá illő barátja, pedig valakivel beszélgetni kell, a család ehhez nem elég. Engem részesített abban a kegyben, hogy barátságába fogadott. Formai keretet ehhez az jelentett, hogy gyakran találkoztunk Kucsmárék előtt, ott ültünk a földön, hátunkat a palánknak vetve. Rossz időben persze erre nem volt mód, de egymáshoz nem jártunk. Nem emlékszem, hogy o valaha is lett volna nálunk.

 

Nem tartoztunk egy rokonságba, ok gazdagabbak is voltak. Barátságunk akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Balogh Imre és Mikola llonka lakodalmára, ahol ő a rokonság jogán lett nagyvőfély, engem hívtak hozzá kisvőfélynek. Ezután sokáig volt a témánk, hogyan is zajlott le ez a lakodalom, milyen volt a vőfélységünk. És mesélte udvarlásait, sikereit és egy fájdalmas kudarcát is, de ezekből sohasem lehetett tudni, hogy mennyi az igazság, mennyi a képzelgés.

 

Aztán újabb téma adódott. Beteg lett. Az akkor gyakori betegség, a tüdőbaj támadta meg. Nem is értettük. Lakásuk tágas, nagy, egészséges, táplálkozásával sem lehetett gond, nem cigarettázott. Igaz, Pista elég szilaj legényke volt. O kapott elsőnek biciklit a faluban, csillogó, villogó, irigylést keltő biciklit és valami olyan eszement száguldozást csapott vele, hogy a népek csak csóválták a fejüket. Neki megy ez valaminek hamarosan, mondták többen is. Voltak, akik úgy vélték, hogy ebben a vágtatásban izzadt le, aztán megfújta a hideg szél, így fázott meg, így szerezte betegségét.

A szülők mindent elkövettek gyógyulásáért, nem sajnáltak semmi költséget, szanatóriumba vitték Mátraházára, ott gyógyították. Időnként hazajött. Édesapámék nem tiltottak tőle, neki pedig nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. El kellett mesélnie a szanatóriumot. A vizsgálatokat, a meztelenre vetkőztetés megaláztatását, az orvosokat, az ápolónőket, a többi beteget, ezt a számára teljesen ismeretlen életet. A parasztgyerek járatlanságát, esetlenségét ebben a szanatóriumi, úri világban. (Amikor később a Varázshegy olvasása engem is elvarázsolt, eszembe jutottak Mikola Pista szanatóriumi élményei.) Egyre szomorúbb lett, amikor ágyban fekvő betegként fogadott. Édesapja, édesanyja hálásak voltak, hogy megyek hozzá, beszélgetek vele. Ő pedig csak kérdezett, mi történik a faluban, ki, kinek udvarol. Tudta, hogy nem sok ideje van hátra, de a halálról sohasem beszélt.

 

Az egyik reggel arra kaptam fel a fejem, hogy szomorúan szól a Csécsiék előtti kisharang. Mindjárt tudtam, hogy Pista halt meg, őt siratja. Igazam volt. Nem mentem el megnézni a halottas ágyán, azt akartam, hogy élve maradjon meg bennem. Ilyen igazi, mély szomorúságot talán sohasem éreztem. A temetésén nagyon sokan voltak. Tele volt az a hatalmas udvar. Szólt messzehangzóan az: Erős vár a mi Istenünk. Ez az evangélikusok kedves éneke. Fancsalból jött a pap és a kántor. Fiedler tanító úr vékony, csontos, nagy orrú férfiú volt, hosszú, hosszú búcsúztatót mondott versbe szedve. Csokonai búcsúztatóját juttatta eszembe.

 

Búcsúzott Pista anyjától, apjától, testvérétől, rokonaitól, rettenetes érzés volt hallgatni. S egyszer csak azt hallom, hogy búcsúzik legkedvesebb barátjától, aki mindvégig kitartott mellette, kívánja neki, hogy o soká éljen és gondoljon néha erre a barátságra, az együtt töltött időkre. Mindenki rám nézett, bólogatott, szipogott. Összeszorult a szívem, nem bírtam tovább. A temetőbe már nem mentem ki és nem mentem a torra sem.

 

Tudtam már, hogy mit jelent a halál, meghaltak többen is a nagyobb családból, de ők idősek voltak. Pista volt az első, aki korban oly közeli, csak éppen néhány évvel előttem, fiatal és mégis meghalt. Nehezen hevertem ki a veszteséget, mert valahogy mindig később derül ki, mit is jelentett, amíg élt, mennyit ér az ifjúkori barátság.

 

Hiába tartok már névsorolvasást: Mikola Pista, Kismikola Bálint, Csécsi János, Nagy Bálint, Takács János, Arnócki Andor! Nem jelentkeznek a szólításra. Nem olvashatom nekik ezt az írást, nem kérdezhetem, hogy jól emlékszem-e a régi időkre.

 

Pista sírja ott van az öreg temetőben, a mi családi sírjaink mellett, közvetlen szomszédságban Nagypálnagyapámmal, nagyanyámmal. El se kerülhetném.

 

Megsimogatom mindig a sírkövet, és visszagondolok arra a hajdani szép időre, amikor Pista mellett kisvőfély voltam.

 

Hosszabb csend után megszólaltál.

– Nagyapa, ne mesélj nekem ilyen szomorút! – Hogy aludjak így el?

– Igaza van a gyereknek! – mondta nagyanyád, aki mindig neked adott igazat.

 

Statisztika