-
-
- Nincs többé haladék!
hogyan az
ember egyre gyorsabban halad előre a korban, nemcsak
éveket, hanem évtizedeket hagyva maga után, úgy
szorongatják növekvő erővel adósságai. Közülük is
legnyomasztóbb: a régóta tervezett, és mindig halogatott
munka, a gyerekkorra, a szülőföldre való emlékezés.
Magától értetődő kötelességnek, „édes tehernek” éreztem
megírni azt a kis falut, amelyben születtem.
Csak néhány töredékre futotta. Az
Andris unokámnak mesélt fügödi gyerekkori élményeimet, az
igaz-meséket, sajnos nem rögzítettem. Már-már beletörődtem,
hogy nem is telik többre erőmből, tehetségemből, amikor jött
a nagy kihívás: az Encsi Füzetek sorozat legújabb kötete. A
régi barát, a tanító cimbora, Gulyás János munkája:
Abaújdevecser története. A könyv teljesen felkavart.
Szorongásokkal telve, de szívesen vállaltam otthoni
bemutatását. Gyönyörű találkozás volt ez a jól ismert
könyvtárban a szülőfölddel, sok régi baráttal. A papírlapok
ugyancsak remegtek a kezemben. Régen elhagytam ugyanis a
valaha annyira kedvelt rögtönzést, reális megfontolás
alapján feladtam az improvizácó szép, de veszélyes
szabadságát. Előre megírom, gondosan javítom mondandóm
szövegét. A különleges alkalom újólag figyelmeztetett.
A könyvbemutató hivatalos
része után átmentünk Abaújdevecserbe, hogy találkozzam
súlyosan beteg Terike nagynénémmel, aki már egyedüli
képviselője édesanyám családjának. Józsi fia, akivel
együtt éltek, vállalta a fuvarozást. Fájdalmas esemény
volt. Azt mondta, hogy álmában mindig Fügödön jár,
tapasztja a konyha oldalát. Sok mindent elfelejtett, de
fügödi emlékei azonnal előjöttek. Akkor még nem
gondoltam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
Visszafelé jövet a sűrű
hóesésben, lefelé a devecseri domboldalról, a már
karácsonyra készülő színes villanyfűzérekkel
megvilágított vasútontúli Encs látványa megfogott. Az új
városrész képét mutatta. Talán először éreztem, hogy ez
a régi falu igazi kisváros lett, s lehet, hogy az én
városom is.
Barátaim, akik szintén erről a
tájról jöttek, jól ismerik és szeretik ifjúságom helyét,
szívügyüknek tartják Abaújt, barátságosan
figyelmezetettek: te következel fatornyos
faluddal. Nagy Károly pedig, egyébként szikszói
származék, a budapestiek borsodi baráti körének
fáradhatatlan elnöke, az egyik rendezvényünkön már
tényként jelentette be, hogy készül a sorozat újabb
kötete Fügödről. S közben már nemcsak haladtam a
nyolcvan felé, de meg is értem. Ez a könyörtelen tény,
amely a vártnál jobban megviselt, rádöbbentett, hogy
nincs több haladék. Az ügy
komolyra fordult.
Második énem – a gunyorosabb,
a kételkedőbb – persze jelentkezett. Ne légy naiv, ne
hidd, hogy az otthoniak türelmetlenül várják a róluk
szóló nagy művet. Kisebb gondjuk is nagyobb ennél.
Egyáltalán, kik emlékeznek még rád Fügödön? Talán néhány
rokon, régi tanítvány. Olyan régen elhagytad őket. Amíg
édesanyád élt, addig volt kitől kérdezni: hát a tanító
bácsi, hát Bandika hogy van? De régen nincs már ő sem.
Feleselek is ezzel az énemmel. Tudom, hogyne tudnám, de
vannak biztató jelek. Akiknek odaadtam olvasásra az első
munkapéldány vátozatot, őszintén örültek, lelkesedtek,
biztattak a befejezésre. Akitől segítséget kértem,
mindenki szívesen segített. Nekik köszönöm, hogy ennyire
jutottam.
Gulyás János kedvezőbb
helyzetben volt. Éveket töltött szorgos kutatással.
Forrásokat kutatott fel, szakembere lett a helytörténeti
kutatásnak. S mindehhez járult az a nagy előny, hogy
egész életét otthon töltötte, pályáját a szülőföldön
futotta. Hasonló munkára, monográfia megírására nem
vállalkozhatom. Szerényebb vagyok. Csak arról próbálok
számot adni, hogyan él szülőfalum emlékeimben. Milyennek
látom az „én falumat”, gyerekkorom, ifjúságom szép
világát? Milyen volt Fügöd a harmincas-negyvenes években
az én szememmel nézve? Hogyan lett belőlem
szülőfalum tanítója? Mit jelent nekem a tágabb
szülőföld, a falut körülölelő táj, Abúj és Zemplén
hegyei, a Hernád völgye, az itt élő emberek, a táj
szellemisége.
Ehhez igazítom munkám címét
is. Diákkorom idején nagy divat volt lánykörökben az
emlékkönyv. Azoknak adták oda beírásra, akiket
érdemesnek tartottak megőrizni emlékezetükben, akiktől
szívesen vettek egész életre szóló intelmeket, jó
tanácsokat. Első helyre kerültek a szülők, testvérek, a
kedvenc tanárok, őket követték a legjobb barátnők és a
fiúk közül is néhány kiválasztott. Volt ezekben az
emlékkönyvekben „tücsök és bogár", klasszikus irodalmi
idézet és idétlen, suta szellemesség. Az volt a fontos,
hogy a beírók magmaradjanak a rajongó leányszívben, az
emlékkönyv lapozgatásával ébredjenek újra a régi szép
emlékek. Legyen hát ez a munka is emlékkönyv: Fügödi
emlékkönyv, a fügödiek emlékkönyve. Tiszteletadás és
köszönet foglalata a családnak, amelyben nevelődtem, de
távollétem idején is mindig támaszt jelentett. Örökségem
és hagyatékom az utódoknak. Köszönet a falunak,
családomnak, a rokonságnak, régi iskolámnak, a hajdani
társaknak, barátoknak, mindenkinek, aki hatott
rám, akitől tisztességet, emberséget tanultam. Fogadják
tőlem jó szívvel ezt a múltidézést. Emlékezzenek velem.
Az abaúji környezet bemutatása, a tájban és
történelmében való barangolás pedig legyen az abaúji
örökség bemutatása. Együtt: Fügödi emlékkönyv – abaúji
örökség.
Jobb lett volna korábban
megírni, amikor még fürgébb volt a gondolkodásom,
élőbbek az emlékek, könnyedén fogalmaztam. Amikor még
kérdezhettem volna a régi paraszti világról mindent tudó
apámat, a falusi asszony életét és sorsát jól ismerő
anyámat. Jó segítség lenne, ha régi naplókat,
jegyzeteket vehetnék elő.
Nem volt hozzá türelmem.
Túlságosan igénybevett a „jelenidő” a maga aktuális
feladataival, és a jövő is inkább foglalkoztatott.
Történelemből az ország történelme, irodalomból az egész
nemzet irodalma, és helyünk a nagyvilágban.
Mindennapos tennivalóim közé
tartozott a Köznevelés szerkesztőségében is, az Oktatási
Minisztériumban és a Tankönyvkiadónál is a szakma: a
közoktatás, a pedagógia, az iskolák, a pedagógusok
gondjai. Innen ered neveléstörténeti érdeklődésem, az
országjárás, az iskolalátogatás szenvedélye. A
helytörténet, a szülőföldismeret, – töredelmesen
bevallom –, akkor még olyan távoli, öregkori feladatnak
tűnt számomra.
Tollamat a szülőföld iránti
szeretet vezeti, de viszolygok ennek hangoztatásától. A
faluból elszármazottak rendszeres hazahívását szervező
Simon Lászlóné Marinak mondtam is, hogy nem
„elszármazott" vagyok, mert szívemben pesti lakosként is
fügödi maradtam. A mai falu persze nagyobbrészt
ismeretlen számomra. Régi lakóit, akik között
felnőttem, szüleimet, rokonságom, barátaim, még hajdani
tanítványaim egy részét is a temetőben találom.
Érthetően ritkulnak a hazalátogatás alkalmai is.
Régen, amikor még a pályán
voltam, többször is meghívtak az otthoni kollégák
egy-egy pedagógus összejövetelre, hogy megbeszéljük a
szakma valamely aktuális eseményét. Az egyik
felejthetetlen tanácskozáson – Forrón tartottuk, Sváb
Antal szervezte – kedves költőmet idéztem.
Nem tudhatom, hogy másnak
e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e
lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó
gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint
fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd
e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha
lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is,
virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek,
kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit
jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó,
vöröslő fájdalom.
(Radnóti Miklós: Nem
tudhatom…)
Ehhez a mostani alkalomhoz,
koromhoz, de lelkiállapotomhoz is jobban illik Ady Endre
költeménye: Haza megyek a falumba. Kedves verseim közé
tartozott diákkoromban is. Gyakran szavaltam, teljes
átéléssel, pedig akkor még ifjú voltam, otthon voltam,
hűséges gyermeke a falunak.
HAZA MEGYEK A FALUMBA
Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.
Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.
Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.
Mintha pendelyben látna újra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.
Majd szól: »Én gyermekem, pihenj
el,
Békülj meg az én ős szívemmel
S borulj erős vállamra.«
Csicsijgat, csittit, csókol, altat
S szent, békés falusi hatalmak
Ülnek majd a szívemre.
S mint kit az édes anyja vert meg
Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.
/Ady Endre/
