Petró András

Fügödi emlékkönyv - Abaúji örökség -

 

Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Szökésem története

(25-27. oldal)

bársonyosi fürdőzésekhez kapcsolódik az egyik igaz-mese: szökésem története. Talán nem a legjobb gyerekkori bemutatkozás, de olyan sokat megmutat az akkori kisfiú érzékenységéből, romantikus kalandok iránti vonzódásából, hogy ha nagy megbánással visszanézve is, vállalnom kell ezt a világgámenést. Remélem, hogy számíthatok a te megértésedre is, Andris.

 

A történet úgy kezdődött, hogy fürdés után gálánsan vállaltam a fürdőruhák kimosását, de ezt olyan nagyvonalúan, olyan látványossággal végeztem, hogy elúsztattam a vízen egy lánypajtásom, Mikola Éva fürdőruháját (kantusát). Máig sem tudom, hogyan történt, hiába mentünk utána, hátha felakadt valamelyik  kanyarban, bokorban, nem került elő. Évi nagy bőgést csapott, mert őt „agyonütik ezért otthon”, s ezt olyan nagy bűnnek véltem, amit nem lehet megbocsátani, jóvátenni. Nincs más megoldás, világgá kell menni. Ez a „világgá-menés” úgy látszik valamiféle kényszer minden romantikus, fantáziáló gyerekben. De hová legyen ez a „világgá”? Valahová menni kell, ahol befogadnak, ahol tovább élhetek a szégyen, a nevetségesség bélyege nélkül. Azt találtam ki, hogy Tengerre menekülök. Tenger persze csak egy szárazvölgyi kis falu neve, túl a forrói dombokon. Ott lakik nagymamám családja, ott szeretnek, nyilván szívesen látnak, majd megdolgozok az eltartásomért. A többiek hazamentek, hazaküldtem a húgaimat is, azzal, hogy én még keresem a  fürdőruhát. A kertek alatt indultam el, hogy ne lássanak, az Úrhídján tértem vissza a mi oldalunkra és a falu szélén, a bakterház mellett indultam Forró irányába. Már a vasúton is átkeltem, amikor találkoztam Szabó Feri bácsival. Babot szedett a dűlőút melletti földjén. Kissé csodálkozott, hogy kerülök én oda egyedül, meg is kérdezte, hová megyek. Azt mondtam, Forróra, az iskolába. Ő ezt tudomásul vette, dolgozott tovább.

 

Kiértem az országútra, átkeltem rajta, elhagytam az általam jól ismert, biztonságot jelentő terepet. Csak szekérrel, vendégségbe menet tettem meg korábban ezt az utat, most először gyalog, s ez bizony kalandos vállalkozás volt, el is tévedhettem volna. A dombtetőről még visszanéztem elhagyott falumra. Nagyon nehéz volt a szívem, úgy emlékszem, hogy sírdogáltam is keveset, mert ki tudja, hogy „látlak-e még  szülőföldem?” Ha valaki akkor ott megjelenik előttem és azt mondja, fordulj vissza, ne menj tovább, boldogan szót fogadtam volna. De se öreganyó, se kis törpe, sehol élő lélek, aki segítene. Menni kell tovább, nem szabad hátra nézni.

 

Dombra fel, dombról le, szinte senkivel sem találkoztam, ez volt a legijesztőbb. Ilyenkor persze képzelődik is az ifjú ember, hogy megtámadják, elrabolják, lekaszabolják. Ebben a helyzetben nem hasznos dolog a sok meg nem emésztett olvasmányélmény. Szép ez a táj, változatosabb, mint a mi sík határunk, de nem tudtam gyönyörködni benne. Csak egy gémes itatókútnál álltam meg rövid időre szomjam oltani, és megmostam a lábam is. Végre fent voltam azon a dombon, ahonnan már beláttam a faluba. Íme itt lesz az új hazám, amely induláskor még olyan vonzó, sokat ígérő cél volt. Most meg csúnyának látom. Ebben az istenháta-mögötti sáros faluban még az udvaron is partot kell mászni, csak az eget látni a nagy gödörből. Még beszélni is olyan nevetségesen beszélnek.

 

A rokonság, Terike néném és Zsanétka néni voltak otthon, csodálkozva fogadott. Zsanétka néninek furcsa volt ugyan a neve, és a járása is, rövidebb volt az egyik lába, emiatt nem is ment férjhez, de ő volt igazán ismerős, mert gyakran volt hosszabb időre is vendég Fügödön. Azt hiszem az a jó kifejezés, hogy sápítozva, szörnyűlködve hallgatták, hogy kerültem oda. Nem szabad ilyet tenni, te gyerek! – mondták. – Itt jó helyen lennél, de mit mondanánk édesanyádnak, azt hiszed, hogy ők csakúgy nekünk adnának. Nem adnának ők a világért se. Egy ilyen semmiségért világgá menni?! Megveszik ők azt a kantust. Mit ér az a kantus? Elment az eszed te gyerek, van neked valami bajod otthon?

 

Mit mondhattam volna? Igazuk volt. De most forduljak vissza? Elkezdtek tanakodni, hogyan értesítsék az otthoniakat, de ez nehézséget okozott, mert a férfinépség a mezőn dolgozott.

 

Amíg mindez velem történt, otthon is felfordult a világ. Amikor kiderült, hogy csakugyan elvesztem, keresésemre indultak. Végigjárták a Bársonyos mindkét partját, kiabáltak, szólongattak. Először a gyerekek, azután a felnőttek is bekapcsolódtak a kutatásba. Megnéztek minden bokrot, minden zugot, benéztek a csűrökbe, az ólakba, megvizsgálták a szalmakazlakat, minden lehetséges búvóhelyet. Az egész falu izgatottan tárgyalta a nagy eseményt, eltűnésemet. Nem minden nap esik meg ilyen dolog. Voltak, akik szerint belefulladtam a vízbe, elvitt a víz. És voltak, akik már sirattak is. Szerencsére – Szabó Feri bácsinak köszönhetően, akinek szamara van, – bekövetkezett a kedvező fordulat. Szabó bácsi, amint hazaért a mezőről egy felbolydult falut talált. Csodálkozva hallgatta, hogy milyen tragikus esemény történt, amíg ő a mezőn dolgozott. Felderült az arca, azonnal átlátta, hogy most ő lesz a főszerepelő. – Menjetek már, hogy halt volna meg?! – mondta vidáman, – én láttam, beszéltem is vele. Kérdeztem is tőle, hogy ugyan hova megy egyedül? – azt mondta, hogy Forróra, az iskolába, – arra meg nem lehet a vízbe fúlni. Szaladtak a jó hírrel hozzánk, amint ezt édesanyám meghallotta, azonnal tudta, hogy Tengerre kell menni a szökevény után. – Ó, hogy ez nem jutott eszünkbe! – Megkönnyebbült mindenki. Megszületett a döntés is, haza kell azonnal hozni, ne aludjon ott.

 

Jani, nagyapáék kocsisa, nekem nagyon jó barátom, azonnal biciklire ült és jött  értem. Hajtott, mint az őrült, pedig azok a dűlőutak nem éppen bicikli utak. Megörültek a tengeri rokonok, amikor megérkezett, s bizony nem tartóztattak. Én sem akartam maradni, inkább megkönnyebbültem, hogy vége a nagy kalandnak, hazamehetek. A biciklivázon ültem borús hangulatban, Jani elmondott mindent a keresésemről, de a következményekről ő sem tudott mást mondani: örülnek, hogy előkerültél. Elzsibbadt lábbal szálltam le a bicikliről. Nem volt egy dicsőséges érkezés. Ott volt mindenki a családból, még nagyapám is. Éreztem, hogy mondanom kellene valamit, hogy ne haragudjanak, bocsássanak meg, de csak sírni tudtam. Máskor is így voltam vele, nem tudtam bocsánatot kérni. Nem kaptam ki, szidás sem volt, csak olyan csendes szemrehányás: hogy tudtál ilyet tenni? Azt hittük, hogy okosabb gyerek  vagy. Halálra rémítettél bennünket. Most azt hiszik a faluban, hogy neked rettegni kell apádtól, anyádtól. Ez nagyon fájt nekik, pedig valóban nem ez volt a szökésem oka. Édesapámat talán sohasem láttam ilyen szomorúnak. Napokig nem beszélt velem. Hatásos büntetés, mondhatni kegyetlen büntetés, ilyenkor még a verést is szívesebben vennéd.

 

– Ne menj világgá Andris, nem érdemes! – mondtam akkor. Nem hallgattál rám. Igazi világjáró lettél, elrepültél kétszer is Chilébe, nemrégiben Amerikába, itthoni, európai útjaid csak olyan kirándulások. Igaz, nem szökevényként kelsz útra. Versenyekre, koncertekre utazol minden izgalom nélkül. A nyugtalanságot, az aggodalmat itt hagyod nekünk. Igen, igen, tudom, hogy nem szereted, ha kibeszéllek, ha dicsekszem veled. Légy megértő öreg nagyapáddal, aki igyekszik mértéktartó lenni, és csak az igazat mondja. Tény, hogy az igazság folyton kikívánkozik belőle. És ne felejtsd el azt sem, hogy mostani munkálkodásában, a közoktatási vezetők képzésében olyan témákkal foglalkozik, mint a marketing, a menedzsment. Úgy menedzselnélek téged is, csak nincsenek hozzá eszközeim, lehetőségeim, s nem is engeded.

 

 

Statisztika