Petró András: Fügöd emlékkönyv 15-20. oldal


Első fejezet
Fügöd, a Bársonyos partján

Előzménytörténet a Balaton partjáról!
(15-20. oldal)

issé messziről kezdem. A gyerekkorom világát idéző, fügödi igaz-mesék ugyanis a valóságos színhelytől messze-messze, az ország egy másik csudálatos táján születtek. A Balaton északi partján. Almádiban...még 1990 nyarán. A történet arról is szól, hogy milyen különlegesen szép lehet a nagyszülő-unoka kapcsolat. Török Sándor író, egyik mentorom szerint a két gyenge fél, az öreg és a gyerek megértő összekacsintása, összefogása az erős szülők mögött, akik viszont viselhetik a teljes felelősséget.

Sorsforduló ez az év számomra. Ősszel halt meg édesanyám. Tudtam, hogy ennek be kell következnie, igazán szép kort ért meg. Mégis nagyon fájt a hiánya, pedig távol éltünk egymástól évtizedek óta. Édesapám már 1966-ban meghalt, igazán ideje sem volt megöregedni. Azóta édesanyám őrizte az otthon melegét, valami hihetetlen nagy erővel, szívóssággal, türelemmel. Mindig bennünket várt. Ez adott értelmet az életének.

Ezzel egyidőben történt, 43 évi szolgálati idővel, nyugdíjba vonulásom. Vonulás, nyugdíjba? Ugyan ki találta ki ezt a képtelenséget? Egyébként túl voltam már jóval a hatvanon, eljött az ideje, magam kértem. Nem lehetett panaszom, tisztességgel, szépen bocsátottak el. Ezen a nyáron váltam igazán szabaddá, élvezhettem minden kötöttség nélkül almádi kis házunkat. Andris itt nőtt fel, első fényképein még négykézláb mászik a teraszra vezető lépcsőkön. Ez az építkezéstörténet is megért volna egy misét, hiszen annyi izgalmas esemény kísérte ezt a honfoglalást, amíg az elvadult területből, nyulak és fácánok lakhelyéből rendezett, bekerített telek lett, az odafuvarozott kőből, téglából, különböző építési anyagokból valóságos ház épült. És mennyi érdekes, színes szereplője volt. Köztük is a legnagyszerubb ember, a régebbi honfoglaló, most már őslakos almádi: Dobai bácsi, a szemben levő házban. És felesége, Dobai néni! Ők szinte kitalálták, hogy miben segíthetnek az új betolakodóknak, pedig saját mozgásterük szűkült az új építkezésekkel.

Egyidőben épült akkor szinte az egész utca. És mennyi izgalmas történet! Arról például, ahogyan a zseniális fuvaros, Kutics úr, megoldotta az örökös építkezési anyaghiány gondjait. Ő maga Kutics utcának hívta, teljes joggal. Kellemes meglepetés volt az is, hogy milyen sok munkát el tudunk végezni magunk, a tereprendezéstől kezdve a különböző segédmunkákig. Minden téglát kézbevettünk.

Szóval, együtt éltünk azon a nevezetes nyáron ebben a nekünk földi paradicsomnak számító nyaralóban nagyszülők és Andris unokánk. A szülők hétvégeken egészítették ki a családot. Andris a kiskamasz életkori sajátosságának megfelelően akkor váltott át korábbi nagymama-kapcsolatából a nagyapa-partnerségre.

Nekem, aki időnként még nem tudtam, hogy mit kezdjek nyugdíjas magammal, kifejezetten jót tett az állandó lekötöttség, az aktív foglalkoztatottság. Andris pedig biztatott, ne félj nagyapa, én melletted vagyok, rám számíthatsz.

Minden napra kitaláltunk valamit. Mentünk a vízre, a hegyre, buszra ültünk, bicikliztünk, sétáltunk, kis házat építettünk. Ünnepélyesen felvontuk reggel a kertben a magunk állította zászlót, és levonási ceremóniát rendeztünk este. Együtt dolgoztunk a kertben is. Jól állt kezében a szerszám, ügyesen szerelt biciklit, zárakat. A gitárról, amely később annyi örömet és szorongást okozott nekem, akkor még hírből sem hallottunk. Örömet hozott, mert sokszor lehettem gratulációkat fogadó büszke nagyapa sikeres szereplései alkalmából, mert későbbi nyarakon régi játékainkért kárpótolt, hogy Almádiban is hallgathattam a játékát. Az öröm mellett megkaptam a szereplésével együttjáró szorongást is. És némi bánatot, mert a gitár elrabolta tőlem, az lett a legfontosabb, kellett az idő a gyakorlásra.

Ezen a nyáron temettük el nagy bánattal kísérve a holtan talált feketerigót. És ekkor üldögéltünk olyan szívesen a szomszéd kertben, Janó parlagon heverő telkén egy omladozó nagy gödörben. Fejünk felett a hatalmas cseresznyefa dús lombja és a lombokon átszűrődve a kék égbolt bodor felhőivel. A gödör oldalában gyökerek, bogarak, aljában száraz gazcsomók, bedobált dobozok, üvegek. Évekkel korábban hevert benne egy döglött róka is. Mégis jól éreztük itt magunkat. Kuncogva hallgattuk nagymama kiabálását, aki nem tudta, hová lettünk.

Boldogok voltunk a meggyfára épített magaslesen is, ahová kötélhágcsón lehetett felmászni, ahonnan olyan szép volt a kilátás a Balatonra. És boldogok voltunk a még magasabban levő, a felsőterasz feletti kis tetőtérben berendezett kuckónkban. Ide ugyancsak létrán lehetett feljutni, keskeny ajtón bemászni. Egyébként még fürge voltam a munkában, sokmindent csináltam, de a bejutás erre a titokhelyünkre már komoly nehézséget okozott. Ebben a szép balatoni világban születtek a fügödi igaz-mesék egy messzi tájról, régen volt világról, gyerekkorom eseményeiről, örömökrol és tragédiákról.

Nappal néztük a nagy víz hullámzását. A kikötő forgalmát, a színes, kecses vitorlásokat, a méltóságteljesen úszó hajókat. Az északi part hullámos dombvonulatát, erdőit, magasparti szakadékait, épületeit, tornyait, esti fényeit. A mandulafa irányában a fűzfői öböl külünös formájú hegyes beékelődését a partvonalba, az ott már Fűzfő, odább a két Kenese, még tovább Akarattya, utána a nagy kanyarulat Aligával, Szabadival, de még Siófok magas házaiból is látunk valamit. Mindezt csodálhatjuk reggel, amikor a nap felkel, este, amikor lenyugszik, amikor a hold ezüstös fénye világítja meg. Nem tudom mindezt másként elmondani, bár útikalauzba illően hangzik ebben a stílusban. Az esti mesék mégsem a balatoni mondákat idézik. Messze északra kalandozunk, Hernád, a Bársonyos partján bóklászunk.
Andris, akkor tele volt kíváncsisággal. Különösen izgatta, hogy milyen volt nagyapja gyerekkora. Zúdultak rám a kérdései: hogy is volt akkor nagyapa nálatok? Te milyen gyerek voltál nagyapa? Milyen rosszaságaid voltak? És kikaptál-e nagyapa? Kik voltak a barátaid és miket játszottatok nagyapa? Te lovat is hajtottál nagyapa? És nem féltél a tehenektől? Neked volt-e kutyád? Milyen volt? Hogy hívták? Mentél-e világgá és ki volt a kedves íród? Kifogyhatatlan volt a kérlelésben. Kérek még egy igaz-mesét.

Az ágya mellé ültem, amikor este alvás előtt elfészkelődött, – nagyanyjával aludt akkor egy szobában, még tele volt képzelődéssel, félelmekkel – és kezdődött a mese, az igaz-mese, amely megjelölése szerint igaz is volt, mese is volt. Mese szökésem történetéről, kiskutyám haláláról, azokról a gonosz libákról, amelyek úgy megkeserítették az életem. Feladataimról a ház körül és kint a mezőn, a Bársonyosról, a Hernádról. A falusi világról, a paraszti életről, kisebb, nagyobb eseményekről. A mesék főszereplői édesanyám és édesapám, meg a gyerekkori barátok: Kismikola Bálint, Csécsi János, Nagy Bálint. A falu lakói, különösképpen a kastély ura, Dr. Thóbiás Gyula.

Azóta megfordult a világ. Andris felnőtt ifjú lett. Én hallgatom gitárjátékát szívszorongva koncertjein. Ő mesél nekem mai életéről. A zenéről, a gitárról, a világban való kószálásáról, nemzetközi gitárversenyek légköréről. Az a baj, hogy ő szűkszavúbb, mint nagyapja volt. Nemhogy színezné útjait, hangversenyeit, inkább visszafogottan beszél róluk, különösen ha vallatom. Ezt az emlékkönyvet rögzítve mégis úgy érzem, hogy ezúttal is neki, annak a régi kedves kiskamasznak, unokabarátnak kell írnom a mesék késői kiegészítését. Az akkori történetek vázára épülő emlékidézést, szülőföldbemutatást. Igazában a folytatását mindannak, amit Almádiban abbahagytunk. Együtt kell bejárnunk azt a régi világot idéző falut, Abaúj tájait.

Január van. Almádit most hó borítja, ilyenkor rideg és barátságtalan. Számítógépem képernyője előtt ülök a pesti „gályapad” mellett, ahogyan íróasztalom nevezem. Készítem az első munkapéldány átdolgozását. Tudom, hogy több is követi még. Könyvek, lexikonok vesznek körül eszményi rendetlenségben, nem csoda, ha mindig keresek valamit. Minduntalan elvész a szemüvegem, eltűnnek a tollaim, de éppen ettől érzem jól magam. Kihasználom a szövegszerkesztőnek, ennek a korszerű eszköznek az előnyeit, átrendezek fejezeteket, újraírok már megfogalmazott részeket, törlök feleslegesnek ítélt részleteket, hogy utána azt érezzem, talán mégis az első vátozat volt az igazi. S időnként, nagy bosszúságomra el is „száll” egy-egy részlet. Mert elfelejtesz menteni nagyapa – mondja Andris ebbeli kesergéseimre –, és igaza van. A mesék bevezetőiben, a helyszín leírásában többféle variánsom volt. Ezek egyike így hangzott.

EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, az Üveghegyen és az Óperenciás-tengeren túl, a messzi Gyöngyösön, és a még messzebbi Miskolcon is túl, de még Szikszón és Aszalón is túl, Encs városának szomszédságában, mondhatni árnyékában, a hármas út és a Hernád közötti völgyben, ahonnan jól látszanak Abaúj és Zemplén bércei, a Cserehát dombjai, a Bársonyos partján, ott, ahol a kis malac túr, volt egy kicsinyke falu, nagyapád szülőfaluja. A történelem folyamán többször vátozott a neve is, amíg Fygud-ból Figed, majd Fügöd lett.

Ebben a faluban folyik a kertek alatt a Bársonyos, ez az összevissza kanyargó, kedves, kis patak, amely úgy hozzátartozott életemhez, mint maga a falu. Színhely azokban a régi gyerekkori történetekben. Szülőfalum egyike az abaúji aprófalvas térség településeinek. Sok bennük a hasonlóság, de meglepően sok a különbözőség. Igazi abaúji tarkaszőttes!

Ebben a faluban, ennek is az alsófügödi részében épült fel a mi házunk. Ide repüljünk el térben az ország másik részébe, időben, vissza gyerekkoromba. Ebben a házban, amely típusháznak tekinthető, kezdjük el a faluval való ismerkedést. Lássuk hát milyen is volt ez a ez a ház, a házban élo család az akkori elemista gyerek leírásában.